Farkas J. félelmetes párhuzamokról szóló cikkében az amerikai kriminalisztika alapvetéseinek bemutatásával nyitotta a dél-kaliforniai true crime-mal foglalkozó cikksorozatát, melynek melynek második részében három sorozatgyilkos került összehasonlításra, a gyermekkoruk szempontjából. Jelen cikkünk folytatja az összehasonlítást, de már a gyilkosok felnőttkorára vonatkozóan.
Patrick Kearney, a szemeteszsákos gyilkos
„Mintapolgár volt, egyenes, keményen dolgozó és átlagos. Semmi olyat nem tett, ami ellenkező benyomást keltett volna”
/Geoffrey Wansell, író, újságíró/
1977. július 1-én egy férfi sétált be a Riverside-i rendőrségre, hogy feladja magát; ekkor már egy ideje körözték három hegymászó halála miatt, s megunva a bujkálást, úgy döntött, nem menekül tovább. Kearney volt ez a férfi. A hatóságok ekkor még nem tudták, kivel is állnak szemben valójában. Amikor vallomást tett, kiderült, hogy nem csupán a három, utoljára megtalált áldozat köthető a nevéhez: 32 gyilkosságot vallott be részletesen, de később csak 21 gyilkosság miatt ítélték el. Ma sem tudható, pontosan hány áldozata is szedett valójában. Mindössze egy feltétele volt a vallomásáért cserébe: David Hillt, az élettársát mentsék fel minden gyanú alól, mert bár házuk tele volt bizonyítékokkal (pl. szőnyegmaradványok, amelyeket az áldozatokon is megtaláltak), ragaszkodott hozzá, hogy egyedül cselekedett.
A rendőrség ekkor már régóta dolgozott egy különleges munkacsoporttal, mert rengeteg áldozatot találtak autópályák és országutak mentén, némelyiket szemeteszsákokba csomagolva, benne szakszerűen feldarabolt és hiányos testrészekkel. Ezekben az években Kaliforniában senki sem érezhette magát biztonságban. Az áldozatok száma ráadásul riasztóan növekedett: a sorozatgyilkosok minden egyes cselekmény után bátrabbak és elvetemültebbek lettek, és valószínűleg soha nem álltak volna le, ha nem kapják el őket. Áldozataik a legkiszolgáltatottabb réteg közül kerültek ki: stopposok, gyerekek, prostituáltak, otthonról megszökött fiatalok. Az elkövetők motivációja a hatalom és a szexuális szadizmus iránti étvágy kielégítése volt, a gyilkolás öncélú élvezete. Kalifornia ekkor népszerű úti cél volt a szabadságra vágyó fiatalok számára. Sokan kétségbeesve keresték a boldogulást; akkoriban nem volt ritka, hogy több százan stoppoltak az utak mentén, mivel kevés busz járt, és a stoppolás általánosan elfogadott közlekedési mód volt. Sokan stoppal jártak koncertekre, fürdőhelyekre, de gyakran még munkába is. A más államokból idevándorló stoppos fiataloknak Kalifornia az ígéret földjének tűnt: napsütés, tengerpart, zene, Hollywood – sajnos sokaknak inkább a végállomást jelentette. Ezekben az időkben még kevés fiatalt jellemzett az óvatosság, ami aztán később – pont a lehetséges áldozattá válás veszélyei miatt – kialakult bennük. A ragadozók főleg a tengerpart mentén, az autópályákon vagy buszmegállók környékén cirkáltak, vagy bárokba jártak, ahol fiatal – adott esetben ittas – fiúkkal, potenciális célpontokkal találkozhattak. Hatalmas káosz uralkodott Kaliforniában: nemcsak a három autópálya gyilkos tevékenykedett, de ekkoriban még Buono és Bianchi, a hegyvidéki fojtogatók is szabadlábon voltak, akik nőket kínoztak, erőszakoltak és gyilkoltak meg, vagy a mindmáig azonosításra váró Zodiákus Gyilkos. A rendőrségen iszonyatos nyomás volt, és teljes zavarodottság lett úrrá rajtuk: nem tudták, hány sorozatgyilkos is van valójában. Egy idő után azonban kezdtek kirajzolódni a különbségek a gyilkosok közötti elkövetési módokban. Bár az autópálya gyilkosok áldozatai többnyire fiatal, fehér, kaukázusi férfiak voltak, Kearney áldozatait a fejlövésről, és az ipari szemeteszsákokról lehetett felismerni.
Kearney és élettársa, David Hill párkapcsolata elég viharos volt. Amikor veszekedtek, Hill néhány napra eltűnt, Kearney pedig úgy vezette le dühét, hogy fiatal férfiáldozatokra vadászott. Jellemzően felvette őket a kocsijába, és miközben bal kézzel vezetett, hogy betartsa a megengedett sebességhatárt, a jobb kezében tartott fegyverrel váratlanul fejbe lőtte őket. Legfiatalabb áldozata öt, legidősebb ismert áldozata pedig huszonnyolc éves volt. Néhányuk személyazonossága a mai napig ismeretlen, és többek maradványait sohasem találták meg. Kearney alacsony és vékony testalkatú volt, de a nála magasabb és erősebb férfiak vonzották, s mivel testi fölényt nem alkalmazhatott velük szemben, így egyetlen, 22-es kaliberű Derringerrel leadott lövéssel végzett velük.
A fejlövés távolságtartást is jelentett az áldozatoktól: csak haláluk után került velük közelebbi kapcsolatba. Motivációja valószínűleg a kontroll és a hatalom gyakorlása, és a deviáns szexuális hajlamok kiélése volt, és ahogy ő mondta, főképp olyan fiatal férfiakat gyilkolt, akik azokra emlékeztették, akik gyerekkorában csúfolták és bántalmazták őt. Egyik áldozatával a Hill-lel közös házukban végzett. Haláluk után levetkőztette és megverte őket, majd közösült velük, testüket lemosta, nehogy ujjlenyomatot hagyjon, végül a fürdőkádban feldarabolta őket. A patológus véleménye szerint olyan szakszerűen járt el, hogy arra is gondoltak, a gyilkos talán hentes lehet. Kearney emellett rögeszmésen figyelt arra, hogy minden árulkodó jelet eltüntessen: a vért is kiszívta áldozataiból, nehogy szaga legyen a testeknek, a lövedéket a fejükből eltávolította, megelőzve, hogy a lőszernek köszönhetően hozzá vezessenek a szálak. Később megtalálták nála a fűrészt, melyet bár tisztára mosott, a nyomozók a szegecselésnél vér- és hajmaradványokra leltek. A luminolos vizsgálat is bebizonyította, hogy a fürdőkád legalább egy – de inkább több – áldozat vérével érintkezett. Otthonában megtalálták a ragasztószalagokat és az ipari szemeteszsákokat is, melyeket a munkahelyéről, a repülőgépgyártó cégtől vitt haza, ahol mérnökként dolgozott. Ilyen márkájú eszközöket csak ez a cég használt. A különböző helyeken kidobott zsákokban meztelen testeket találtak, melyekből gyakran hiányoztak a fejek és a karok: tisztában volt azzal, hogy ezzel is megnehezíti az azonosításukat. A zsákokat utak mentén vagy a sivatagban dobta ki, később azzal magyarázva, hogy „a dolgok nagyon gyorsan eltűnnek a sivatagban” – célozva ezzel a vadon élő állatok és rovarok hatékonyságára. Mindig precíz volt, kimért és hideg, érzelmek nélküli, rendezett és figyelt a részletekre. Egyik áldozata családjának még levelet is küldött, a nála maradt kulcsait „jó polgárként” visszaadta. Meglepő, hogy a testeket ugyan kidobta az utak mentén, akár a szemetet, de a személyes tárgyaikra kínosan ügyelt.
Elmondása szerint a gyilkosságok Tijuanában és San Diegóban kezdődtek. Kearney bevallotta, hogy 1962 tavaszán követte el első gyilkosságát. Az áldozat egy 19 éves fehér férfi volt. A gyilkos meggyőzte a férfit, hogy menjen vele motorkerékpárján egy félreeső helyre. Amikor megérkeztek, Kearney fejbe lőtte a férfit, majd szexuálisan bántalmazta a holttestet. Miután mindez megtörtént, visszament és megölte a férfi unokatestvérét is, aki szemtanúja volt annak, ahogy a gyilkos elhajtott az első áldozattal. Ez a fiú csak 16 éves volt, és a gyilkos ugyanazt tette vele is, mint az unokatestvérével. Első gyilkosságai után egy ideig félt a lebukástól, de mivel nem kopogtatott nála a rendőrség, vérszemet kapott, s több mint egy évtizedig folytatta a gyilkolást.
Gyilkosságait többnyire egy bogárhátú Volkswagennel vadászva követte el, később pedig egy teherautóval. A cselekmény, amely miatt lelepleződött, egy John LaMay nevű fiatalember meggyilkolása volt, akit 1977. március 13-án ölt meg. LaMay Kearney házába ment, és Hill-t – Kerney élettársát – kereste, akivel egy edzőteremben ismerkedett meg, és Hill akkor megadta neki a címét. Hill nem volt otthon, így Kerney behívta, mondván, jöjjön be addig tévézni, amíg Hill hazaér, majd provokáció nélkül tarkón lőtte, végül a fürdőkádban feldarabolta és kidobta a megcsonkított testet, a végtagok és a feje nélkül. Maradványait március 18-án találta meg a rendőrség, és a hiányzó testrészek miatt csak egy anyajegyről sikerült őt azonosítani. Mivel azonban távozásakor LaMay otthon elmondta, hogy meglátogatja David Hill-t, a rendőrség hamarosan megjelent Kearney és Hill otthonában, hogy kihallgassa őket. A pár eleinte együttműködő volt, később azonban forró lett lábuk alatt a talaj, így elmenekültek. Texasba szöktek, de néhány hét után, július 1-én – családjuk biztatására – feladták magukat.
A rendőrségben felcsillant a remény, hogy Kearney elfogásával talán véget ér a hosszú ideje tartó gyilkosságsorozat – akkor még nem tudva, hogy több Freeway Killer is van –, így kihallgatásakor elkezdték kérdezgetni, hogy tett-e bármit is valamikor áldozatai végbelébe, leitatta-e vagy elkábította-e őket valamivel? Kearney borzasztóan felháborodott azon, hogy összetévesztették Randy Krafttal, aki ekkor még csak az egyik ismeretlen elkövető volt a sorozatgyilkos hullámban. Kearney mérgesen közölte, hogy „nem én vagyok a Fakaró” (utalva a másik gyilkos elkövetési módjára) és sértődötten közölte, hogy a megfojtás és kínzás nem az ő stílusa. Nyilván a rendőrség reménykedett abban, hogy a többi autópályás gyilkosság rejtélyét is meg tudja oldani, de ez ekkor még nem történt meg. Kearney mindent bevallott: hogy mióta gyilkol, és hogy hány áldozata volt, ami sokkolta a rendőröket, mert bár nem mutatott empátiát, bűntudatot vagy megbánást, egyáltalán nem nézett ki sorozatgyilkosnak. Amikor elkapták, minden ismerőse megdöbbent a gyilkosságok hallatán, mert Kearney-t jó munkaerőnek, szorgalmas és intelligens amerikai átlagpolgárnak tartották. Szemüvegével és ártalmatlan külsejével egyáltalán nem hasonlított egy sorozatgyilkosra. Dan Bacalski volt kerületi ügyész-helyettes ezt mondta róla:
„Leülhetnének vele beszélgetni bármiről, és egy percig sem éreznék azt, hogy valami nincs rendben vele. Van benne valami furcsa, de sosem jönnének rá.”
Folytatása következik.
A borító forrása: Patrick Kearney: The Trash Bag Killer | Crime+Investigation UK