1998 késő ősz van. A nyári élmények emlékei már messze mögöttem vannak, egy részük már feledésbe is merült. A tanteremben vagyok, történelemóra van. Az osztályterem ablakán kinézve sokat ront az amúgy is feszélyezett hangulatomon, amit látok. Színtelen minden. A borús, felhős idő fakó szürkeségét a reggel óta folyamatosan hulló eső teszi még lehangolóbbá. Kopasz fák, tócsák és vizes háztetők mindenfelé.
A tanteremben feszült csend uralkodik, amit a neonarmatúrák halk, monoton búgása és a bádog ablakpárkányra csöpögő esővíz ütemes kopogása tör csak meg.
Röpdolgozat.
A tegnapi utolsó órán elhangzott anyagból kell írni büntetésből, mert Marika néni, a történelemtanár volt ma az ügyeletes tanár a szünetben, és Laci, Zsolti meg Roland futkároztak a folyosón minden intelme ellenére.
Amikor a tanterembe lépve Marika néni üdvözlésképpen úgy oda csapta az osztálynaplót a tanári asztalhoz, hogy abból egy lap félig kiszakadt, akkor az osztály legjobb tanulói is sejtették, hogy itt hármasnál jobb jegyet senki nem fog ma kapni.
Az emlékeimben kotorászok, próbálok visszaemlékezni, hogy vajon miről lehetett szó tegnap, de esélyem sincs, hiszen sajnos nem figyeltem.
Szerelmes levelet írtam Anitának, az első igazi diákszerelmemnek.
Anita. A lány, akinek a mosolyához foghatót nem láttam azelőtt soha! Hajának illatát azóta is élénken érzem, amióta először odamentem hozzá megkérdezni a nevét.
Emlékszem, amikor rávettem magam, hogy odamenjek hozzá, akkor mennyire
BUUUUUUMMMMMM
Hatalmas, ijesztő puffanás töri meg az osztályterem rémült csendjét.
Marika néni volt az. A tenyerével teljes erőből csapott rá a tanári asztalra.
Ijedten kaptam oda a fejem, és olyan gyűlölettel teli tekintet fogadott, mintha közvetlenül az én hibámból halt volna meg tavaly a férje.
– RICHÁRD! – ordította olyan hangosan, mint ahogy a tesitanár szokott a focipálya egyik végéből kiabálni a másik végében lévő játékosnak.
– MIT MOSOLYOGSZ??? ÚGY ÉRZED, VAN OKOD ÖRÜLNI???
– Ööö…nem…tanárnő… – válaszoltam neki elcsukló hangon, közben azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld és nyelne el, mert annyira kellemetlen volt az osztálytársaim kétségbeesett és egyben megvető tekintetében úszni. Éreztem, hogy most én leszek a hibás mindenki szemében, hiszen felbosszantottam Marika nénit. „Hát nincs így is elég bajunk?” – olvastam le megvető pillantásaikból.
– MIN MOSOLYOGTÁL, RICHÁRD? ELMONDANÁD NEKÜNK IS? SZERETNÉNK MI IS MOSOLYOGNI!
– … Semmin…tanárnő…sajnálom…én…
– TE MI??? TE ÚGYSEM FOGOD SEMMIRE VINNI? EZT AKARTAD MONDANI? IGEN? MERT AKKOR NEM TUDOM, MIÉRT MOSOLYOGTÁL! VAGY A TANANYAG VOLT ENNYIRE VICCES? ELÉG SZOMORÚ, HA VICCESNEK TALÁLOD! DE MINDEGY IS! AMIKOR MAJD AZ UTCÁT SEPRED A HOZZÁD HASONLÓKKAL, AKKOR ELGONDOLKOZOL MAJD RAJTA, HOGY NEM MOSOLYOGNI KELLETT VOLNA, HANEM TANULNI! HOZD IDE AZ ELLENŐRZŐDET ÉS MENJ KI A TEREMBŐL, HA SZERINTED ENNYIRE MEGMOSOLYOGTATÓ ITT BENT!
Mutatott nyílegyenes, határozott karral az ajtóra, vérvörösre rúzsozott száját haragosan összeszorítva, szikrákat szóró szemeivel kiégetve belőlem a méltóság szikráját is.
Kifelé menet a testemen áthatoló lézernyalábként éreztem az osztálytársaim mérges tekinteteit magamon. Fájt a kiszolgáltatottság érzése. Az, hogy semmi rosszat nem tettem, de mivel Marika néni a távozásom közben beszedte a dolgozatokat, és cinikusan hozzátette, hogy „köszönjétek meg Richárdnak!”, tudtam, hogy az is engem fog hibáztatni, aki akkor is karót kapott volna, ha este 8-ig kap időt a dolgozat megírására.
Becsuktam magam mögött az ajtót, sóhajtottam egy nagyot – azt a mély, bánatos fajtát –, zsebretettem a kezem és néztem az üres, csendes, hideg folyosót.
Néhány perce még a felhők felett szálltam, amikor Anitára gondoltam, de most azon jár a fejem, hogy Marika néni egy szaktanári figyelmeztetőt fog nekem beírni, és otthon mondhatok én majd bármit, 2 órás fejtágító okoskodást fogok hallgatni arról, milyen rossz gyerek vagyok, és ők milyen keményen dolgoznak, én meg a semmirekellő életmódommal szégyent hozok rájuk, hát mit szól a többi szülő, ha ezt megtudják, hogy néznek a szemükbe a következő szülői értekezleten… Bla-bla-bla.
Bizonyára sok olvasónak ismerősek a fenti sorok. A tantárgyat, nevet, évszakot lecserélve a millenniumi generáció tagjainak szinte mind vannak sztorijai olyan tanárokról, akik a frusztrációjukat a rendszerváltás után felnövő generáció mély megvetésével, szivatásával, alázásával próbálták meg enyhíteni. Tanárokról, akik összekeverték a szigort a szivatással, az emelt hangot az üvöltözéssel, a határozottságot a toxikus hatalommániával.
Így éltem meg az iskolát, dacára annak, hogy nem voltam rossz gyerek, tipikus közepes srác voltam. Hármas átlag a bizonyítványban, magatartásból pont félúton voltam a csendes, tanárnéni kedvencei és az iskolai WC-ben cigiző, a gyengébbektől védelmi pénzt szedő jövőbeli börtöntöltelékek között. Egy évben csupán 2-3 igazolatlan órám volt, amik általában elalvásból adódtak össze.
Szóval a szélsőségektől mentes, átlagos fiatal voltam.
A kétezres évek elején nagyon mentek a gimis amerikai filmek. Legyen szó horrorról, thrillerről vagy vígjátékról, egymás után jöttek ki a kamaszokról szóló filmek. Sikoly, Tudom, mit tettél tavaly nyáron, Amerikai pite – csak néhány a legpopulárisabbak közül, de én, a műfaj kedvelője, simán fel tudnék sorolni ötvenet, ilyen jellegű könyvekkel együtt akár százat is.
Mindegyikben az volt a közös pont, hogy a tananyag és maga a tanulás mint kényszercselekmény eluntatta a karaktereket, de a suliba járás király volt.
A tipikus klisék: iskolai focicsapat, kosárlabdacsapat, pompomlányok, bálkirály, bálkirálynő, szókirakóverseny, iskolai „Ki mit tud?”, és egy csomó szakkör, ahol flörtöltek, bulit szerveztek, összeesküvéseket szőttek a többi diákkal, és így tovább.
Ugratták a tanárokat, elcsattantak az első csókok, az iskola egy emberként drukkolt a saját csapatának a döntőn, finom ételeket ettek az iskolai menzán, interneteztek a könyvtárban, szemezgettek a kiszemelt pompomlánnyal, szekrényekben tárolták a tanszereiket, senkin nem volt gerincferdülést okozó 20 kilós táska tele olyan könyvekkel, amit talán ha havonta egyszer kinyittatott a tanár, de ha pont akkor nem volt nálad, akkor kaptál rá akkora egyest, hogy három dolgozattal tudtad csak feljebb tornászni az átlagodat. „Buli a suli” – olvastam egyszer az egyik gimis film videókazettájának a hátulján a ’90-es évek legvégén, egy tékában.
Nyilván ezek csak filmek! Nem tekinthető egyik sem reprezentatív, tényfeltáró dokumentumfilmnek! De ha csak utalás szintjén a negyede igaz, már az is ámulatba ejtő! Annyira vágytam egy ilyen iskolába… Talán ezért is nézek meg a mai napig bármilyen gimis amerikai filmet, akkor is, ha ZS-kategóriás közhely. Most, a 40-es éveim elején is jó belegondolni abba, hogy talán valahol messze, egy párhuzamos univerzumban én is ilyen iskolába jártam, és sokkal többre vittem, mint ezekben a szocreál fegyintézetekben, ahonnan az ember egy hármas átlaggal az év végén menekült jó messzire mindentől, aminek köze volt az oktatáshoz, és inkább végzett betanított munkát, minthogy még néhány évet lehúzzon egy más nevű, de szellemiségében ugyanolyan retkes tanintézményben.
Felnőtt fejjel, unalmas óráimban néha elgondolkodom azon, hogy ha ez a gyalázatos oktatási rendszer nem gyűlöltette volna meg az iskolát a korosztályommal, akkor vajon hol tartana ma ez az ország?
Hány olyan tehetséges tervező, építész, orvos, pilóta, mérnök, kémikus, programozó, autószerelő, villanyszerelő, épületgépész stb. végez most 40-45 évesen alap betanított munkát egy multinál, csak azért, mert annyira meggyűlölte a tanulást és úgy ámblokk az iskolát mint intézményt, hogy a 8. osztály után még 1-2 évig kihúzta egy szakközépiskola vagy szakmunkásképző első és második évfolyamában, majd abban a pillanatban, hogy betöltötte a 16. életévét és megszűnt a tankötelezettsége, onnantól már csak a haláltáncot járta az év végéig, és az évzárót követően nem ült vissza a padba soha többé, mert boldogabban lapátolt egy kőműves mellett vagy sütötte a krumplit a Mekiben, minthogy még 2-3 évig úgy üvöltözzenek vele, mint a kutyával.
Sok ilyen embert tudok – sajnos köztük vagyok én is. Isten adta tehetséggel érkeztem a Földre, autodidakta módon, hobbiból megtanultam autót szerelni és lakatolni, de a tehetségem sok évig csak pangott, mert annyira traumatizált a magyar oktatási rendszer, hogy inkább otthagytam az autószerelői sulit, és egy nemzetközi áruházlánc polcait töltve is emberebb embernek éreztem magam, mint az iskolában, ahol némelyik tanár úgy bánt velünk, mint a National Geographic csatornán nagy sikert aratott „Amerika legkeményebb börtönei” című sorozat fegyőrei a rabokkal.
Mikor a húszas éveim elején jártam, és édesanyám már nem a „bölcs anya vs. hülye gyereke” megközelítésben beszélgetett velem, hanem mint egyenrangú ember ülhettem vele szemben, és szóba jöttek ezek a dolgok, akkor egyszer ezt mondta:
„Az egyik szülői értekezleten szóba hozta a többi szülő ezt a problémát. Beszéltek Marika néniről, Ibi néniről és Pali bácsiról is. Fel voltak háborodva, hogy miért alkalmaz az iskola ilyen régivágású, agresszív tanárokat. Azt felelte az osztályfőnököd: azért, mert az iskola nem csak a tananyagra akar tanítani, hanem az életre is! Márpedig meg kell tanulni kezelni az ilyen agresszív vezetőket is, máskülönben, ha minden tanár kedves, és úgy mentek ki az életbe, akkor mind pofára fogtok esni, amikor találkoztok az első rosszindulatú főnökkel! Nem tudott neki senki semmit mondani erre. Igaza volt.”
Ezt a szöveget ekkor bekajáltam én is! Annyira jó érvnek tűnt, hogy rendesen átértékeltem a dolgokat, és valahányszor visszacsengtek édesanyám szavai, úgy szégyelltem el magam egyre jobban.
Csóváltam a fejem évekig, hogy én, viráglelkű kis csicska, sajnáltattam magam ahelyett, hogy nyeltem volna tovább a mocskot a suliban „gyere, add ide bele a pofámba” felkiáltással, és utána a bizonyítvánnyal a zsebemben úgy jöttem volna ki az iskolából, mint a Terminátor, aki az első keménykedő főnököt úgy rakja zsebre, hogy a szeme sem rebben.
Ebben a mocskos hazugságban éltem a húszas éveim első felétől a végéig. Aztán kijöttem Angliába…
Teljesen más alapon nyugszik az itteni oktatási rendszer. Itt nem arra kíváncsi a tanár, hogy mit nem tudsz, hanem arra, mit tudsz. Itt nem arra törekszenek, hogy megszégyenítsenek, hanem arra, hogy levetkőzd a meglévő gátlásaidat, és próbáld kibontani a szárnyaidat. Segíteni akarnak abban, hogy megvalósítsd önmagad, legyen az álmod mozdonyvezető, színész vagy ügyvéd.
Meg is látszik ennek az alapelvnek az eredménye!
13 éve élek itt kint, de olyan aljas, szemétláda, hatalmaskodó főnökökkel soha egy munkahelyen nem találkoztam, mint otthon! Nem azt mondom, hogy itt nem volt rossz főnököm, mert az itteni emberek is csak emberek! De olyat, mint otthon, hogy a munkavállaló alázásán, verbális bántalmazásán, megfélemlítésén élvezkedjen egy főnök, és ő ettől érezze magát keménynek – ilyen nincs. Nem úgy akarnak itt motiválni a jobb, pontosabb munkavégzésre, hogy hangosan huhogó mumusként susog a fejed felett minden nap a kirúgás veszélye!
Ha csak egyszerű takarító vagy a Tescónál, itt senki nem azt fogja éreztetni, hogy „hát igen, te ennyire vitted, miért nem tanultál, légyszíves próbálj meg levegővé változni, amikor jönnek az öltönyösök, mert te csak egy munkás vagy, nehogy elkapjanak tőled valamit”, hanem egyenjogú munkatárs vagy, akinek a takarítói tevékenysége nemhogy alábecsülendő, hanem felértékelendő, hiszen neked köszönhető, hogy az áruház megfelelő higiéniában fogadhatja a vásárlókat.
Teljesen más a szemlélet.
Dicsőség az Úrnak, egy buszos cégnél, ahol buszvezetőként kezdtem el dolgozni, olyan főnököm lett, aki meglátta bennem a csiszolatlan gyémántot, és örömmel adta át a három évtizedes karosszérialakatos tudását. Örömmel tanított meg a szakma trükkjeire sok-sok türelemmel.
Így, bár sok évemet eltékozoltam olyan munkakörökre a húszas–harmincas éveimben, amik a tehetségemtől intergalaktikus fényévre voltak, végül mégis abban a munkakörben tudtam elhelyezkedni, amire elhivatott voltam gyerekkoromtól kezdve.
Ezen tapasztalataim fényében, ha meglátnám Marty McFly-t a mindenki által időgép néven ismert DMC-12 típusú autóban, akkor rányitnám az ajtót, és „add ide egy pillanatra! Minnyá’ visszahozom” felkiáltással kiszedném belőle, visszautaznék arra a szülői értekezletre, ahol az ominózus életre nevelős duma elhangzik, majd pár keresetlen szó kíséretében kérdőre vonnám az osztályfőnököt, hogy miért nem hagyja abba a süketelést!
Ugyanis nem az a megoldás, hogy rosszindulatú, nulla érzelmi intelligenciájú tanárokkal készítenek fel minket azokra a rosszindulatú, nulla érzelmi intelligenciájú főnökökre, akiket pontosan ez a mentalitású rendszer nevelt ki, hanem higgadt, kiegyensúlyozott, normális pedagógusokkal kell egy olyan jövőt létrehozni, ahol a főnök egy felelősségteljes titulus, egy pozíció, ahol a több pénz és a nagyobb felelősség egy kicsit lazább kötöttségekkel párosul, és nem pedig azt jelenti, amit Magyarországon jelent a mai napig, hogy a főnök egy uralkodó, egy császár, akinek minden szava dogma, hajtsd le a fejed minden reggel a tiszteleted jeléül, hogy te itt dolgozhatsz, mert nézz oda, 20 ember adta be az önéletrajzát a pozíciódra, te pótolható kis „senki002”.
Ugyanazok a motívumok köszönnek vissza a munkáltatói szektorban, mint az iskolában!
A suliban is az volt a jó diák, akinek az anyja mindig küldött sütit a tanárnéninek, és az a kis nyaligátor mindig jó hangosan megdicsérte a tanárnő frizuráját, dacára annak, hogy az évek óta olyan változatlan volt, mintha paróka lett volna.
Ugyanígy a munkahelyen is az a jó melós, aki a főnökhöz elmegy a szabadnapján füvet nyírni, rendet rakni a telken, és ha már arra jár, visz neki az após házipálinkájából néhány nyeletet.
Ez a fajta oktatási rendszer nem volt más, mint egy aljassággyár, ami folyamatosan termelte ki mindazt a mocskot, amit kortól, nemtől, iskolai végzettségtől vagy titulustól függetlenül mind utálunk a munkaerőpiacon és ehhez hallgatólagosan asszisztáltak azok a szülők is, akik támogatás és motiváció helyett inkább azzal voltak elfoglalva, hogy “mit szólnak majd ehhez a kolegáim?” és “hogy nézünk majd a többi szülő szemébe?”, miközben nyilván olyan emberek véleményéről volt szó akik mellett ma simán elmennének köszönés nélkül az utcán, mert 2,5 évtized elteltével már meg sem ismernék…
A cikk szerzője “Goros”