A barlangkutatás, avagy a sima barlangászás egy olyan hobbi (sokaknak foglalkozás), ami kétségtelen, hogy nem való mindenkinek. Az elképzelés, hogy valaki a föld mélyén tekergő, szűkös járatokban kúszik, jóval többeket taszít, mint ahányakat vonz. Igaz, a dolognak megvan a maga technikája, így például annak a manővere is, hogyan passzírozd át magad egy olyan nyíláson, amin egyébként nem férnél át. Nem is meglepő, hogy mint megannyi sportágnak, ennek is vannak balesetei, és sajnos áldozatai is. A tragédiák között pedig van egy történet, ami még a gyakorló barlangászokat is elborzaszthatja. Ez a Nutty Putty Cave incidens.
2009. november 24-én John Edward Jones, egy 25 év körüli, családos ember, elment a bátyjával barlangászni. Még hálaadás előtt akartak egy közös kalandot, különösen, hogy Johnnak úton volt a következő gyermeke. Emiatt sokáig nem lett volna lehetőségük hasonló túrára. Egy olyan barlangot választottak, amivel volt már gyerekként tapasztalatuk.
A Nutty Putty Cave egy javarészt feltérképezett, jó barlangként volt számontartva. A szűkös járatai ellenére nem volt nagy kihívás végigmászni benne, így kezdők is gyakran vállalkoztak rá. Évente több ezer látogatója volt. Hírnevét az olyan, különleges csarnokai öregbítették, mint a Big Slide, ami 45 fokos szögben volt meredek, vagy a Maze (labirintus), aminek a bejárását sokan szórakoztatónak találták. Ez utóbbi részen egy üres kő is volt, ami állítólag harang módjára kongott. Már történtek itt balesetek: két cserkész egy alkalommal beszorult. Hozzájuk segítséget kellett hívni. A Nutty Putty Cave-et emiatt egy ideig lezárták, de végül a birtok tulajdonosa úgy döntött, megnyitja újra, de regisztrációhoz köti a látogatást. Erre azért volt szükség, mert így lehetett tudni, ki van lent, illetve meg lehetett akadályozni a túlzsúfoltságot (ami extrém sportok tekintetében fatális körülmény lehet).
Ezen a novemberi napon sokáig nem történt semmi érdemleges. Legalább egy órán keresztül simán ment minden. Reggel 9 körül John eljutott egy szűk nyíláshoz, amelyről azt hitte, hogy a Birth Canal (szülőcsatorna). Többen elakadtak már benne, így köztudottan csak a nagyon vékony embereknek való. Elindult rajta, mert úgy tudta, ha végigharcolja magát rajta, akkor lesz hova kijutnia.
Nem is tévedhetetett volna nagyobbat.
A járat egyre keskenyebb és keskenyebb lett, ő pedig csak kúszott és tolta előre magát. Mikor már lehetetlenné vált a visszafordulás, meglátott egy kisebb nyílást az út végén. A nyílás valójában a “corkscrew” nevű feltérképezetlen járatba vezetett, ami mint kiderült, zsákutca. Azért is nem került sor ezidáig a feltérképezésére, mert túl szűk volt.
John fejjel előre haladt, mígnem a járat már majdnem teljesen vertikálissá vált. Azon a ponton, ahol szűkebb volt, mint egy elöltöltős mosógép, John beragadt. Az egyik kezét maga alá szorította, a másik keze hátra került. Mozdulni sem bírt.
A testvére, Josh megpróbálta kihúzni, de csak nagyon kis mértékben tudta megmozdítani. Az ilyen akadályokat az esetek többségében megoldják a résztvevők, sőt, segíteni is ritkán kell, mert egy barlangász, ha elég ideje van, kitapasztalja, hogyan kell tekeregni, hogy legyőzze az akadályt. Ez most viszont más volt. Egyértelművé vált, hogy a srácot ki kell szedni onnan.
Amíg a fivér elment segítségért, a csapatból valaki ottmaradt Johnnal. Mire kiérnek a barlangi mentők, órák is eltelhetnek, holott fejjel lefelé lógva a pár perc is rendkívül kellemetlen tud lenni. Az első önkéntes, aki kiérkezett a helyszínre, Susie Motola volt. Próbálta beszéltetni Johnt, amire nem csak azért volt szükség, hogy szellemileg megnyugodjon, de a légzést is képes normalizálni. A hiperventilláció megelőzése ilyen esetben nagyon fontos. Susie mindent megpróbált, ami tőle tellett, még a fiú nadrágját is szétvágta, hogy az se akadályozza. Két óra elteltével végül kimerült, úgyhogy visszament a felszínre. Addigra rengeteg ember gyűlt össze. Egyfajta brainstorming kezdődött a mentésben résztvevő szakemberek közt, hogy hogy szedjék ki Johnt. A média és a család is kiérkezett. Páran nyilatkoztak a tévének, elmondták, mi a helyzet, és hogy minden tőlük telhetőt megtesznek. Ezalatt John továbbra is ott volt lent, abban a szűk lyukban, ahol körbevette a túlvilági sötétség. Minden egyes eltelt perc nagyobb szenvedést okozott neki.
Megkezdődik a mentés
A fő probléma az volt, hogy egy olyan, több száz méter mélyen lévő, szűk kamrába illesztette be magát, ahova sokan a segítségére igyekvők közül sem tudtak bejutni. Nem csak közel-vertikális volt, de a geometriája is rendkívül szerencsétlen: ha ki akarták húzni, akkor John tulajdonképpen plafonba ütközött. Nem lehetett volna kirángatni onnan anélkül, hogy eltörjék a lábait, ez viszont az utolsó dolog volt, amivel próbálkozni szerettek volna. A barlangászásnál hatalmas szerepe van annak, az ember hogyan tekereg. Pont, mint amikor egy bútort akarnak ketten átjuttatni egy jóval szűkebb ajtón. Csakhogy az embernek (a bútorral szemben) van egy tulajdonsága: nem csak irányítani tudja magát, de a légzésével is tud dolgozni, így például a nagyon szűk réseket nem ritkán úgy veszik be, hogy kiengedik az összes levegőt a tüdejükből, hogy ezzel megslankítsák magukat. John is így vette be a járatot, mert nem kellett kalkulálnia a visszaúttal, hiszen úgy tudta, előbb utóbb kijut a végén.
A mentőegységek számos kísérletet tettek arra, hogy kiszedjék: ki akarták fúrni az akadályozó sziklákat, de több órán át tartó munkával sem tudtak ezirányban hatékony lépéseket tenni. Ráadásul minden törmelék John arcához esett le. A következő ötlet az volt, hogy egy emelőcsiga rendszert alakítanak ki, amivel kiemelik valahogy (felváltva a pusztán emberi közreműködéssel történő kihúzást). Eleinte sikeresnek tűnt a próbálkozás, bár hatalmas fájdalommal járt Johnnak. A vér már sokadik órája tódult a fejébe. Ez nem csak fiziológiai megterheléssel járt, de akár vakságot is okozhat. Az emberi testet úgy találták ki, hogy a talpán áll és lefelé húzza a gravitáció. Nem meglepő, hogy a vér is ebben a helyzetben kering megfelelően. Ennek megborulása esetén a szív túlműködik, hogy eljuttassa a vért a test minden szegletébe, ami szívrohamhoz vezethet. A végtagok érzékenyebbé válnak, ahogy az is fájdalommal jár, ha egy elzsibbadt lábra akarunk ráállni. Emellett a tüdőre nehezedő szervek is légzési problémákat okoznak, ami egy ennyire szűk hasadékban nem elhanyagolható körülmény. Mivel egészségügyi szakra járt, John tisztában volt ezekekkel. Ráadásul a mentőegység, azon belül is Susie Motola arra lett figyelmes, hogy a fiatalember lélegzetvétele közben egyfajta zörgés hallható, ami egyértelmű jele annak, hogy fulladáshoz vezető zavarok állnak fenn. A helyszínen lévő orvosok megállapították, hogyha nem húznak bele, és nem találnak ki valamit gyorsan, akkor John meg fog halni.
Az elsődleges cél ezen a ponton az volt, hogy legalább addig kiemeljék, hogy megszűnjön a tüdejére nehezedő teher. A lába továbbra is akadályozta abban, hogy haladjanak a húzással, mert nem tudta elhajlítani úgy, hogy át lehessen húzni az egyik kitüremkedésen. Ráadásul azon a szoroson, amin úgy préselte magát keresztül, hogy kifújta az összes levegőjét, most érthető módon megakadt.
A mentés közben az emelő rendszer felmondta a szolgálatot, amitől John visszaesett a kiinduló pontra. Ekkor – mivel kezdett komolyan beütni a pánik és a halálfélelem – hoztak egy kommunikációs eszközt, hogy legalább a feleségével tudjon beszélni. Az újraépített emelő szerkezettel sikerült elérni, hogy olyan magasságig kihúzzák, hogy szemkontaktust lehessen vele létesíteni. Ilyenkor már majdnem egy napon (19 órán) keresztül volt fejjel lefelé a hasadékba szorulva. A szeme teljesen vörös volt, az arca koszos, de egyébként úgy tűnt, rendben van. Ekkor is csak hitetlenkedett:
“Nem hiszem el, hogy fejjel lefelé vagyok!”
Megjegyezte, hogy nagyon fájnak a lábai. Nagyon közelinek tűnt az, hogy megmenekül (egyébként is egy meglehetősen atipikus kimenetele a barlangászásnak, hogy valaki beszorul és meghal).
Viszont ekkor, a negyedik kihúzási kísérlet alkalmával következett be a katasztrófa: az emelő szerkezet egyik eleme megadta magát, és valósággal kirobbant a falból. John visszaesett a lyukba, a mentőcsapat egyik tagja pedig fejsérülést szenvedett, akit szintén el kellett látni. Őt kimenekítették, ezután viszont John már nem reagált, bár hallhatóan lélegzett. Megpróbáltak egy újabb kötelet tekerni a bokájára, hogy kihúzzák, de akik ezzel próbálkoztak, azok is beragadtak és őket is ki kellett onnan segíteni. Egyértelművé vált, hogy nem lehet semmit tenni.
Egy mentőorvos beharcolta magát a lyukhoz, és megállapította, hogy John, mintegy 28 órával azután, hogy beragadt, meghalt. A holttestét nem távolították el, hiszen lehetetlen lett volna egyben kihozni onnan. John Edward Jones maradványai e pillanatban is ott vannak lent a barlangban. Nem tudhatta, de a saját koporsójába mászott be, arccal előre.
A földtulajdonos be akarta robbantani az egészet, de végül csak lefedték a bejáratot egy hatalmas betontömbbel. Ezt követően a barlangász-közösség próbálta levonni a tanulságot az esetből. John a következő hibákat követte el:
- Nem térkép szerint közlekedett a járatban, hanem egy gyermekkori emléke alapján, és kb. ugyanazzal a hozzáállással is tért vissza oda.
- Vékony volt és hajlékony, de nem annyira, hogy be tudjon venni olyan lyukakat, mint amibe bepasszírozta magát.
- Nem volt meggyőződve arról, hogy hova vezet a járat. Csak gyanította, hogy a Birth Canalban jár.
- Egyedül indult neki a kihívásnak. Voltak vele emberek, de azoktól elkülönült, nem velük haladt láncolatban, hanem saját szakállára indult neki egy szűk járatnak.
- Mindezek ellenére ráadásul arccal előre, lefelé haladt, holott az olyan tapasztalt barlangász, mint Calvin Harris (Caveman Hikes) szerint először lábbal javasolt bemenni egy ismeretlen barlangba.
- John beleesett a “mindjárt túlvagyok rajta” csapdájába. Arról győzködte magát, hogy ha kitartóan küzd előre, akkor túlhalad a kihíváson, és nem tántorította el az sem, hogy a járat egyre csak szűkült.
- Rossz döntések egész sorozatát hozta meg. Az egyikből következett a másik. Nem volt képes időben visszakozni, és nem hallgatott az ösztöneire, amik azt diktálták, hogy ebből nem fog sok jó kisülni.
Az esetről készült egy kis költségvetésű feldolgozás, The last descent címmel, de a film sajnos csak egy véletlen szerencsétlenségnek állítja be az incidenst, és elhallgatja azt a nyilvánvaló körülményt, hogy John nem volt elég elővigyázatos a barlangban. Érintette a balesetet a Szürke Zóna Podcast barlangászokról készített epizódja, melyet néhány hazai barlangász tisztázatlan okokból ostrom alá vett.