„A közösségi média egy médiaeszköz, ahol az üzenetet közösségi interakciókon keresztül közvetítik.”
Ez a wikipédiás definíció a maga szárazságával nem adja vissza annak a zsibongó, ezerarcú világnak a valódi jellegét, amit a legtöbben közösségi médiának nevezünk.
A média ezen szabad formáját lehet szidni, alázni, míg mások próbálják a saját céljaikra becsatornázni, cenzúrázni vagy éppen manipulálni. Egy dolog azonban biztos: az emberiség azon szerencsés része, amely hozzáfér, napi szinten használja. Bizony! Imádunk kattintgatni, kifejezni, hogy valami tetszik nekünk vagy épp taszít minket, igen sokan véleményt, elveket fogalmaznak meg, akár van rá igény, akár nincs.
Kezdetek
A fent nevezett média első szárnypróbálgatásai még csak arról szóltak, hogy XY feltöltött egy képet, ami egy másik, hasonlóan átlagos nevű felhasználónak megtetszett és megosztotta azt. Majd a vicces bugyutaság exponenciálisan növekvő számú megosztás révén a netes közösség közkincsévé lett. Később ezeket a vicces vagy ostoba képeket, videókat már értékelhettük. Volt, ahol szivecskéket kellett nyomni – néha számszerűsítve – vagy a Facebook „tetszik” gombjával kifejezni a szimpátiánkat.
Itt már ugyan képbe kerültek a trollok, akik hozzászólásai néha magasabb „like-számot” értek el, mint a poszt alapvetése, ám ez az egész még csak gyermekcipőben járt a későbbiekben kiterjesztett virtualizációval összehasonlítva.
A Google Maps világa
A Google amerikai, tőzsdén bejegyzett részvénytársasága, amit 1998-ban alapítottak, az ezredfordulóra egyeduralkodóvá lett az internetes keresőmotorok területén. A cégóriás a fejlesztései kezdetén nem tudott, vagy nem akart komolyabb figyelmet fordítani az ismertségi hálózatokra, így ezen a téren lemaradva a Facebook mögé került, ám a navigációs és tematizált adatblokkos rendszerekben egyértelműen ők vezetik a listát. Hazánkban a Google Maps és a Google Street View a két legismertebb, egyébként összekapcsolódó applikációja a cégnek, illetve az ehhez integrált információs, közösségi háttér, vagyis annak lehetősége, hogy a térképen felbukkanó szolgáltatók munkáját, minőségét értékelhetjük, így adva egy előzetes összképet, „beárazást” az adott vállalkozásról. Az elv tökéletes és egy ideális világban csodálatos lehetne, ám tudjuk, hány fantasztikus idea vérzett el a valóságos viszonyok harcmezején. Jó példa erre a sokak által felmagasztalt kommunizmus eszméje, amely vegytiszta formában valóban a világ legboldogabb társadalmát hozhatná el, csakhogy nem számol azzal az aprósággal, hogy az ember nem tömegcikk, sohasem lesz az, bármely érdek is kívánná meg a „szürke massza” létet. Ahogy tehát Marx Károly társadalmi kísérlete elbukott a valóság próbáján a XX. század vérzivataros korában, ugyanúgy a techóriás kétségtelenül békésebb és hasznosabbnak gondolt rendszere is recseg-ropog. De mi ennek az oka?
Elmélet vs. gyakorlat
A Google abból az egyszerű, ám megkérdőjelezhető elgondolásból indul ki, hogy egy felhasználó nem üzemeltet önmaga számára egynél több postafiókot. Mivel a Google Maps a saját rendszeréhez optimalizálja az összes „pontozós rendszert” a vállalkozásminősítésétől kezdve például a Google Play online boltjainak termékértékeléséig, az átlagpolgárnak szüksége van a véleménye kifejtéséhez egy Gmail-fiókra. Mivel maga a Gmail rendszere az egyik legfejlettebb és az extrém módon speciális igények kielégítése kivételével az összes olyan szolgáltatást tudja, amelyre a „nagy átlagnak” szüksége van, így nem meglepő, hogy iszonyatos mennyiségű gmailes fiók van bejegyezve. Egy 2021-es statisztika szerint az összes megnyitott e-mail 27%-a gmailes. 2021 év elején a Gmail 4.147 milliárd felhasználóval rendelkezett (tehát nagyjából ennyi e-mail fiókot regisztráltak az évek alatt), amelyből 1.8 milliárd azon aktív ügyfelek száma, amelyek napi (maximum heti) szinten megnyitják a fiókjukat. A két szám közti különbséget felfoghatjuk a feledékenység ékes példájaként, mert gondolhatjuk, hogy az elkészített e-mail fiók jelszava kiment a delikvens fejéből, de ha kicsit rosszindulatúbbak vagyunk, akkor ezt a 2.3 milliárd nem aktív felhasználót felfoghatunk „alvó ügynökként” is. Erre picit később visszatérek. (forrás: Findstack.com)
Van tehát egy jól működő adatbázis, amely jó esetben megmutathatja, hogy mely éttermekbe érdemes bemennünk, ha akarunk enni egy jót, melyik gumiszervízben cserélik le leggyorsabban az autónk „papucsait” és bármi egyebet is, amire kíváncsiak vagyunk: weboldalcímek, nyitvatartási idők, a helyszínen készített fotók tömkelege informál minket az adott helyről.
Információs Kánaán! Vagy mégsem? Mik a közösségi véleménymondás hátulütői?
Az értékeléstorzítók
Az imént megmutatott csodálatosan tematizált, közösségi adatfejlesztésnek és gyűjtésnek bizony sajnos vannak árnyoldalai is. A cikkem további részében ezekre szeretnék rávilágítani úgy, hogy picit boncolgatva a témát, egyedi esetek példáján keresztül próbáljam bemutatni az általánosságokat.
Vegyünk tehát egy átlagos kis reggelizőhelyet valahol a Belvárosba.
Normális esetben – ha az elmúlt idők COVID-tól és szomszédos háborútól terhelt közhangulatát normálisnak vehetjük – ez a kis étkezde a szolgáltatási színvonala okán elsősorban a külföldieket, fővárosunkba zarándokoló turistákat célozza meg. Mint ilyennek nincs tehát szokásos törzsközönsége, a forgalma szempontjából az átlagosnál többet nyom a latba a reklám. A telefonos applikációk sokasága ajánlgatja a helyeket, amelyek legtöbbjének a Google Maps adatbázisa adja az alapját szinte mérhetetlen mennyiségű információjával. Ahogy ezt az elején leszögeztük: ez egy valóban szuper lehetőség, hiszen messziről jött emberként is szinte ismerősként járhatunk-kelhetünk egy teljesen idegen városban.
Az idilli képet azonban torzítja az a tény, hogy a Google értékelések e legkisebb mértékben sem objektívek.
Melyek a jellemző – véleményem szerint – káros véleménymondói viselkedések? Vegyük sorba őket!
Örök optimista
Ő az, aki mindig, mindenben meglátja a jót. Ez a túlélési stratégia egyébként becsülendő, és jómagam is gyakran sodródom ebbe a csoportba, mivel minden helyzetben próbálom meglátni a kellemest, az előnyöst. Ha picit hideg a leves, akkor udvariasan kérem meg a vendéglátóst, hogy melegítsen rá és hasonlók, mivel szeretem magam jól érezni és a hibák keresése a komfortzónám átlépésével járna. Ez talán furcsa lehet mindazok számára, akik ismernek és tudják, hogy egyébként legtöbbször nem kerülöm el a konfrontációt.
Visszatérve az örök optimistához: a bűne csupán annyi, hogy akaratlanul felfelé pontoz. A vélemény árnyalásának hiánya oda vezet miatta, hogy valóban kirívóan gyenge minőséget kell produkálni egy vállalkozásnak, hogy észrevegyük a hiányosságait.
Az önrelativizáló
Az értékelési torzításokat okozók második nagy csoportja az „önrelativizáló”. Vele épp az egyik kutatásom alatt futottam össze egy Akácfa utcai brunchozóba, a Béchamel étteremben. A jólöltözött hölgy egyedül érkezett, majd helyet foglalt egy kétszemélyes, szabad asztalnál. A vendéglátóhely láthatóan csúcson pörgött ezen a vasárnap délelőttön, de mivel a sors a közelembe ültette az újonnan érkezőt, halhattam, hogy az egyik felszolgáló hölgy a vendég asztalához lépve egyértelműen jelezte angolul neki, hogy nagyjából negyven percet kell várni a megrendelt ételekre. Mivel minden frissen készül a helyen, ebben semmi kirívó nincs. Láthatóan a hölgy is elfogadta az ajánlatot, mert maradt. Elővette a telefonját és nekilátott a nyomkodásának. Fél óra elteltével idegesen felpillantott, majd látható ingerültséggel felpattant, vette a kabátját és elviharzott. Nem mehetett messzire, mert nagyjából tíz perc elteltével megjelent az értékelése, amelyben durván lehúzva a vendéglátóhelyet „egyes” pontszámot adott, kijelentve, hogy „nem törődnek a vendéggel, mert neki másfél óra elteltével sem hozták a megrendelt ételét”.
Mielőtt pálcát törnénk a kritikus felett, fontos megjegyezni, hogy az ember idő- és távérzékelése rendkívül relatív. Ha kimondjuk, hogy „tíz perc” vagy „másfél kilométer”, akkor ugyan meghatározzuk az adott időt vagy távolságot, ám messze nem biztos, hogy fel is fogjuk annak valós voltát. Ismerős érzés, amikor nagyon várva valamiért egy pillanatot, úgy érezzük, hogy az idő csigalassúsággal kezd cammogni. Ugyanennek a fordítottja is előfordulhat, ha – példánkból kiindulva – éhesen ül be az ember egy ínycsiklandozó illatokkal teli helyiségbe, és ott várnia kell. Az említett vásárló tehát nem feltétlenül gonoszságból cselekedett úgy ahogy, hanem azért, mert valóban azt érezte a percek relativitása miatt, hogy elrepült az idő.
A falkalény(ek)
Az értékeléstorzítók harmadik típusa a klasszikus falkalény. A hármas-négyes csoportban érkező vásárlók, vendégek általában már az első percekben sem akarják jól érezni magukat (számomra örök talány ez a fajta hozzáállás). Láthatóan semmi sem felel meg az igényeiknek, és egymásra licitálva ezt elő is adják egymás közt. Ahogy belépnek az ajtón – én a fent említett brunchozóban találkoztam az ő fajtájukkal is – azonnal látszik, hogy keresik a bajt. Az eset idején összeszűkült szemmel néztek körbe, a pillantásuk gonoszan gyanakvó volt, mint a velociraptoroké csillaghulláskor, és annyi báj, kedvesség sugárzott a lényükből, mint egy csúnyán másnapos kápóéból valahol egy sarkkörön túli munkatáborban, amikor kiderül, hogy beléptek a féléves éjszakába, az utolsó csepp vodkát pedig épp tegnap itta meg, amitől ma cefetül fáj a feje. Bár a fiatal, készséges felszolgálósrác azonnal az asztaluknál termett, és először magyarul, majd angolul próbálja megtudakolni, hogy mit fogyasztanának, ez csak további olaj volt a tűzre, mert az androgün alkatú fiúcskáról és három, kissé beazonosíthatatlan nőiességű hölgykísérőjéről bizony kiderült, hogy gall a javából, így – szerintük – joggal várhatnák el, hogy ebben a kis országban, amely szerencsére sohasem volt francia koronagyarmat, megértsék, hogy mit szeretnének. Persze a végén nyilván nem azt kapták, nem úgy kapták és ezért a vendéglátós a hibás, nem pedig ők, akik a saját anyanyelvükön kívül nem beszélnek más nyelvet rendesen. Jellemző, hogy ketten is angol reggelit kértek, mert talán úgy gondolták, egy franciás nevű étkezdében, ahol egyébként isteni az Eggs Benedict, nyilván az „angol reggeli” is francia majonézzel és karfiollal készül majd, esetleg csigából vagy hasonlókból.
A „bosszú” persze nem marad el. Itt már érződik a tipikus rosszindulat, mert mind egyesre értékelik az egyébként elsőrangú helyet, egymásra licitálva a szöveges értékelésben, még csak arra sem ügyelve, hogy a valóság látszatát megőrizzék.
Az influenszer
Maga az influenszerkedés is örök talány számomra. Miért kellene elhinnem egy affekta, névtelen senkinek, hogy a véleménye releváns, pusztán azért, mert hangyaszorgalommal próbál potyázni? Mert sajnos a legtöbb étellel vagy hasonló élvezeti szolgáltatással kapcsolatos megmondóemberke már előre jelzi, hogy ő bizony étel-, kocsma- vagy ki tudja még miféle kritikus ám! Nem mondom, valóban van néhány igazi ínyenc, valódi gasztroblogger, aki még épp meg tud maradni a kényeskedő sznobizmus és a lehúzós ingyen zabálás közti szűk mezsgyén, és valóban értéket közvetít. De ritka, mint a fehér holló.
A többségében kisebbrendűségi hátrányokból „építkező” bosszúpontozók épp annyira a saját önértékelési komplexusaikkal kapcsolatban kompenzálnak, mint a falkalények, a különbség annyi, hogy amíg azok csupán egymás előtt próbálják igazolni saját fontosságukat, addig az „influenszer” szélesebb tömeg előtt, így „nagyobbat kel dobnia” az érdeklődés fenntartása végett. Vagyis aljasabb, mint amazok. Igen! Itt bizony már a legtöbb esetben számszerűsíthető a képmutatás, hiszen sokan, mint a megélhetési film- és színházkritikusok közül is, azzal próbálnak elévülhetetlen érdemeket szerezni, hogy „belekötnek az élő fába is”. A tét nélküli lepontozás lehetőségével élve galád módon kártékonykodnak, miközben saját, megkérdőjelezhető brandjüket építgetik.
Egy ilyen esetnek is tanúja lehettem egy másik reggelizőhelyen, amikor egy „híres” influenszer hölgy a pultostól mogyorótejes lattét kért, majd amikor azt megkapta, hisztérikus jelenetet rendezett, mert a kiszolgáló személyzet nem „habosította fel” rendesen a tejét hozzá. Az az apró tény, miszerint a vega alapú tejek viszkozitása, így habosíthatósága is más, mint az állati fehérjét tartalmazó valódi tejé, cseppet sem érdekelte. Hisztériázni akart és bosszút állni a vélt sérelmeiért. Mert neki ez fontos volt. Ha nem kapott volna mogyorótejet (ami egyébként lényegesen drágább), akkor azért nyafogott volna. Vagyis az ilyennek nem tud jót tenni se vendéglátós, se vállalkozó.
Miután a „híresség” elvonult, beszélgettem egy kicsit a pultos hölggyel, de megkért, hogy a hely nevét ne említsem meg, mert egyszerűen tartanak a hasonlók bosszújától. Mivel láthatta az értetlenkedésemet, elmesélte, hogy vannak véleménymondó csoportok, akik egyfajta sportot űznek abból, hogy ha valahol valamelyiküket vélt sérelem éri és vad kritikába kezd, majd ez ellen a tulajdonos esetleg egy kicsit is felemeli a hangját, akkor „tömegesen” értékelik le az adott intézményt. Mit mondjak? Gyomorforgatónak éreztem a helyzetet.
A virtuális maffiózó
Elértünk az értéktorzító virtuális mikrotársadalom aljáig. Igen, az úgynevezett „bosszúpontozókig” vagy „virtuális maffiózókig”. Mivel mind nekem személy szerint, mind a környezetemnek volt már élménye ilyen személlyel és akkoriban utánanéztem a témának, bizton állíthatom, hogy ez a típus valóban a legalja mind a szó átvitt, mind pedig szoros értelmében. Egyrészt azért, mert az ilyen személy előre megfontolt módon építget álközösséget, kihasználva a Gmail gyengeségeit, másrészt, mert nem pusztán valami egyszerű haszonszerzés a célja, hanem a kár okozása másoknak. Egész pontosan egzisztenciális támadást indít azok ellen, akik a valódi világban vitába keveredtek vele, kritikát fogalmaztak meg a személyével vagy a produktumaival szemben vagy egyszerűen a konkurenciái. Mivel az ilyen szerencsétlenek többsége mentálisan és morálisan is sérült, nem tartja kordában őket sem a lelkiismeret, sem az egészséges arányérzék.
Az ilyen károkozók hajlamosak akár éjszakákon át dolgozni a kamuprofiljaikon, hogy aztán itt-ott lepontozva mások produktumait elégtételt szerezzenek, eközben pedig javítsák saját versenyelőnyüket. Futószalagon gyártják az „alvó ügynököket”, akiket akkor hívnak elő, amikor tömegesen akarnak „rámászni” valakire. Jómagam is estem áldozatul ehhez hasonló támadásnak, amikor 2021 december végén az akkor még működő Arte Tenebrarum Könyvkiadó meglehetősen bugyuta kereszteshadjáratot indított ellenem, fenyegetett és Szilveszter napján feljelentett. A bajkeverő ügyetlenségét és türelmetlenségét jelzi, hogy rögtön az azt következő nap (Újévkor) történt a „lepontozó támadás”. Szerencsémre ez semmiféle egzisztenciális problémát nem okozott, mivel ezzel emelkedtek a kiadványaim ázsiói, ám az értékrendi torzítás jelentős mértéke tagadhatatlan volt.
Ugyanezt a jelenséget tapasztalták meg vendéglátós ismerőseim is, amikor a velük szemben nyíló, hasonló egység nyitását követően hirtelen és ok nélkül megnövekedtek a lepontozások.
Megoldás?
Egyelőre nincs. Nem tudni, hogy a Google-nak egyáltalán érdekében áll-e a hiteles tájékoztatás, vagy inkább csak egyféle játszóházat működtet, és nem nagyon érdekli, miként rosszalkodnak odabent a lurkók. Történtek ugyan már próbálkozások a techóriás részéről, hogy gátat szabjon a megszállott identitásgyűjtők ámokfutásának (amely talán a „Virtuális maffiózó” típus számát csökkentheti, ám az értéktorzítók fennmaradó része továbbra is kártékonykodhat), de ez sem lett igazi sikertörténet, mivel minden szabályuk könnyen kijátszható.
Mivel sok esetben a konkrét károkozás a cél, felmerülhet a jogalkotási igény is a témában, ám a hazánkban tapasztalható állapotok nem feltételezik, hogy a jogalkotók figyelme ilyen csip-csup ügyekre is kiterjedjen, hiszen itt legtöbbször nem tőke- és lobbierővel rendelkező csúcsvállalkozók, hanem kisemberek, kisvállalkozók ellen irányul a támadás, az ő érdekérvényesítő képességük pedig gyenge.
Tapasztalatom szerint az egyetlen, nagyjából elfogadható taktika a nagyon jó minőségben kiadott munka, a nagyon szívélyes vendéglátás, a valóban értékes produktum, mivel egyszerűen, ha sokan pontoznak jó vagy kiváló értékeléssel, akkor az ilyen nyomorultak elmehetnek a sóhivatalba. Még a legelszántabb idióta is alul marad, amikor mondjuk egy étterem esetében egy-két év alatt több mint ezer értékelés jelzi a minőséget míg tíz-húsz a fanyalgó vagy rosszakaró minoritást. Illetve mi magunk is tehetünk a torzító hatás ellen. Ha nem csak az átlagpontszámot nézzük, hanem egyrészt a lepontozók személyeskedő vagy egyértelműen bugyuta véleményét elolvasva a helyükön kezeljük őket, másrészt helyt adunk a velük szemben felsorakoztatott pozitívumok számára is.
E cikk szerzője, Koncz Mars János független publicista, illetve a Buborékember című botránykönyv írója.