
Joggal nevezhetjük Jeffrey Dahmert a “legsorozatgyilkosabb sorozatgyilkosnak”, elvégre olyan aljasságra, amit ő nem kevesebb, mint tizenhét alkalommal elkövetett, aligha lehet képes valaki. Számos kérdésre azonban a múltjában leledzik a válasz, a traumákkal terhelt fiatal korával kapcsolatban pedig szerencsére már az elfogása után igyekezett őszinte és átlátható lenni.
Kihallgatása a Columbia Correctional Center nevű büntetés-végrehajtási intézményben zajlott le. Ekkor az FBI ügynökei tájékoztatták Dahmert a jogairól, így arról is, hogy jogában áll ügyvédet fogadni, avagy nem köteles gyanúsítottként válaszolni a kérdéseikre. Ezzel szemben Jeffrey lemondott az ügyvéd igénybevételére vonatkozó jogáról, és közölte: mindent el fog mondani.
Ennek köszönhetően nyomozóknak viszonylag keveset kellett találgatniuk. Dahmer minden általa elkövetett cselekményt magára vállalt, illetve valamennyi gyilkosságáról kellő részletességgel számot adott; amikor más államok nyomozó hatóságai kérdezték a saját illetékességi területükön elkövetett, hasonló gyilkosságokkal kapcsolatban, azokat Dahmer következetesen tagadta, elvégre nem követte el őket (ilyen volt az Adam Walsh meggyilkolásával kapcsolatos ügy).
Az áldozatai a 14 és 28 év közötti korosztályhoz tartoztak, többnyire feketék vagy latinók, elvétve fehérek, illetve volt köztük ázsiai is. Már a kezdetektől fogva vádolták azzal, hogy a legminimálisabb érdekérvényesítő képességgel rendelkező, szegregált népcsoportokra hajtott, növelve ezáltal a megúszás esélyeit, ám a vele készült interjúkat alapul véve arra lehet következtetni, hogy az áldozatai kiválasztása inkább eshetőleges volt, mintsem tervszerű. Meleg bárokban, fürdőházakban, illetve szex shopokban ismerkedett meg ezekkel az emberekkel, sok esetben pénzt ajánlott szexért vagy akt fotókért cserébe, amivel felcsábította őket a lakásába. Elsősorban nem az ölés állt a szándékában. Fantáziái inkább szexrabszolgák, szerelmi zombik megteremtésére korlátozódtak, akik bármit megtesznek neki. Ehhez idő után nem átallott olyan beavatkozásokat végezni a magatehetetlen áldozatokon, amelyek sikerességéhez talán ő sem fűzött nagy bizalmat.
A fiatal korosztályba tartozó férfiak kisportolt felsőtestéhez vonzódott. Számára az is a vadászattal járó izgalom forrása volt, hogy nem tudta, kibe fog belefutni, kivel hozza össze a sors. A kiskorúak megrontásáról sosem fantáziált, igaz, több áldozata 14 év körüli volt – ezzel kapcsolatban azt vallotta: valamennyien nagykorúaknak tűntek számára. Tehát végső soron bevallotta a gyilkosságokat, a lobotómiát és a kannibalizmust, de a pedofíliát nem, ami igaz lehet: ő a szőrtelen torzókra hajtott, és mindegy volt számára, milyen idős volt a prédája.
Egy szörnyeteg születése
Dahmer 1960. május 21-én született, és az ohioi Bath településen nevelkedett. A sorozatgyilkosok szempontjából szokatlan módon bárki, aki fiatalon kapcsolatba került vele, hajlandó volt beszélni a nyilvánosság előtt erről az időszakról (kivéve az öccse: David ugyanis nevet változtatott, így a feldolgozások idején sem akadt senki a nyomára).
Az apja, Lionel, verbálisan abuziv férfi volt, az anyját, Joyce-t pedig mentális problémák terhelték, ám ezek felismerésére az akkori pszichológusi rétegnek még nem volt meg az eszköztára. A családban az öccs volt a kedvenc; egyébként sem figyeltek Jeffreyre, de miután David megszületett, az idősebb fiú gyakorlatilag megszűnt létezni a szülei hétköznapjai során.
Liolen és Joyce kapcsolata fokozatosan romlott meg. Az anyjának szülés utáni depressziója volt, amit nem kezeltek megfelelően, mert nem igazán ismerték még a diagnózist. Eleve a várandósság alatt is minden gyógyszert egyidejűleg fogyasztott, kismamaként öngyilkossági kísérletei voltak, és amikor a gyerekek nagyobbak lettek, olyan rögeszmék kezdték vezérelni, mint az ufók hajszolása. A válás elkerülhetetlen volt, ami nem csak a családot terhelte meg, de azokat is, akik közreműködtek a válóperben: Joyce ügyvédei úgy nyilatkoztak, a karrierjük legmocskosabb ügyének tekintik az esetet. Mindkét fél szélsőségesen paranoiásnak bizonyult,
„a fizikai térben, financiális szempontból és mindenhogy.”
Jól mutatja a viszonyokat az egyik mélypont, amikor az anya távoltartási végzést kért a férje ellen, melyről fennhangon beszélt a jogi képviselőivel folytatott telefonbeszélgetések során, ennek ellenére nem avatta be a gyerekeit, miért hozta meg ezt a lépést. Beszédes az is, hogy több forrás kiemeli: a felek a per során is inkább David miatt perlekedett; viszont annak érdekében, hogy kihez kerüljön Jeff, valahogy egyikük sem kardoskodott.

A fentiek ellenére Jeff tagadta, hogy a devianciái hátterében a szülei által gyakorolt hatás állna. Egy alkalommal hiába próbálta egy riporter ezt a körülményt tematizálni, ő azonnal lekeverte a kérdést, majd leszögezte: az általa elkövetett borzalmaknak egyetlen felelőse van, az pedig ő maga. Gyerekként ugyanis elbűvölte a halál: az apjával az országúton elgázolt állatok tetemeit (ún. roadkill) kezdték gyűjteni, és egyfajta közös apa-fia programmá nemesedett a tetemek kipreparálása. Azért is vonzotta ez a tevékenység, mert szerette nézni a belső szerveket, illetve a különböző, test által kiadott szokatlan hangok is imponáltak számára. Kedvére volt, ahogy óvatosan felvágja a bőrt, lehántja azt az állat testéről, majd megpillantja a hajszálereket.
Dahmer parafíliás volt: szexuális vonzalmat érzett a sikamlós szervek iránt, amit zsigereknek (viscera) hívott. Állattal az élete során nem próbált közösülni, bár egy alkalommal hazavitt egy ír szettert, azzal a szándékkal, hogy megölje, meggyúzza és kibelezze, de végül nem volt rá képes. A nyomozóknak azt mondta, az állat tekintete tántorította el. Ez volt az első alkalom, hogy ártani akart valaminek, ami képes volt félni a haláltól, de az utolsó alkalom is, hogy kegyelmet mutatott.
Tizenhárom éves korában tudatosult benne a szexuális orientációja, ami kicsit zavarta, elvégre titokban tartott homoszexualitásával elkülönült a többiektől. Iskolás éveit a My friend Dahmer című 2012-es képregény és az az alapján készült film örökítette meg: a monumentális grafikai munka alkotója John „Derf” Backderf, Jeffrey iskolatársa volt a 70-es években, mely időszak Dahmer első, tizenöt évig titkolt cselekményéig tartott (az iskola elvégzését megelőző hetekben került sor az első gyilkolásra). Nagy létszámú évfolyamba járt, a post baby-boom időszakban, s mivel három iskolát is összevontak, a tömegben könnyű volt elvegyülni. Dúltak a hormonok, a meleg fiatalok nem mertek „coming outolni” az iskola évek idején, mert féltek a megbélyegzéstől, bár Dahmer szexuális zavarai kétségkívül deviánsabbak voltak:
Arról fantáziált, hogy egy holttest fekszik az ágyában.
Tizenhárom-tizennégy éves körül lehetett, amikor arról kezdett álmodozni, hogy szexel egy tetemmel. Saját bevallása szerint ekkoriban „súlyos maszturbációba” kezdett, ami alatt napi 3-4 alkalmat értett, illetve ekkoriban kezdett meghitt kapcsolatot ápolni az alkohollal is.
Kötött járása volt. Karjait szorosan a csípője mellé zárta; vállait előre vetve közlekedett, tekintete pedig mindeközben mozdulatlan, érzelemmentes volt. Egy évfolyamtársa, Lloyd Figg látszólag lényegesen problémásabb volt, mint Dahmer; ha valakiről, belőle sokkal inkább kinézték, hogy sorozatgyilkos lesz, Jeffreyből már kevésbé.
Doing a Dahmer
Jeffrey előszeretettel utánozta édesanyja belsőépítészének beszédét és gesztusait, ami inkább egy súlyosan imbeszilis ember paródiájának tűnt. Ezzel próbálta megszerezni iskolatársai figyelmét: aggasztóan sokáig volt hajlandó hülyét csinálni magából azzal, hogy egy epilepsziás retardált fiatalembert parodizált. Az iskolai közösségben ez idő után valóságos intézménnyé nemesült, aminek még neve is volt: Doing a Dahmer vagy spazm.
Ezzel keltette fel egyébként Backderf és barátai figyelmét, Derf pedig úgy döntött, megrajzolja a karaktert, amelyet később nem csak a képregényéhez használt fel, de akkoriban különböző csínytevésekhez is. Jeffrey karikatúráját igyekezett több, általa kivitelezett iskolai szórólapra is rácsempészni. Mivel Derfnek idővel módja nyílt megismerkedni Joyce-szal is, évtizedek távlatában a képregényrajzoló belátta: Jeffrey talán inkább az anyját utánozta, akit szintén görcsös rohamok terheltek.
Tizenhat éves korára már egyre kevésbé volt képes kontrollálni a devianciáit, amelyek fokozatosan közeledtek az erőszak felé: ekkor már arról is fantáziált, hogy leüt egy embert, majd megerőszakolja az eszméletlen testét. Elmondása szerint tizenöt éves volt, amikor megtámadta egy csapat fiatal, majd fejbe verték egy gumibottal (ez a sztori gyakran változott; egy-egy interjú alkalmával máshogy adta elő). Ezután kezdett arról fantáziálni, hogy megbosszulja a dolgot, a gondolat viszont csakhamar szexuális izgalomba csapott át.
Egyébként voltak barátai, egy átlag tinédzser életét élte, és az egyetlen jele annak, hogy problémái lesznek, az az intenzív alkoholizálása volt; gyakorlatilag vedelte a sört, majd később a töményebb italt is. Idő után már csak a retardált Dahmer-karakter és az ittas énje kezdte váltogatni egymást; ha volt egyáltalán saját személyisége, az a barátai előtt kezdett teljesen elhalványulni.
Egy alkalommal bevonták őt egy csínytevésbe is. A haverok rácsempészték őt az évkönyvre, a klubok tagjairól és az átlagon felül teljesítő diákok csoportjairól készült fényképekre, ahonnan az egyik tanár – a kép beszerkesztését megelőzően – egy filctollal lemontázsolta őt.

A nagy balhé
Volt pár hét, amikor mind az apja, mind az anyja magára hagyták Jeffreyt. Ez az eddigiekkel együtt olyan szorongással járó trauma lehetett számra, amit fokozott alkohol fogyasztással próbált csillapítani. Semmiféle kontrollal nem rendelkezett az élete felett: az iskolában ő volt a mókamester, a barátai cirkuszi majom módjára ugráltatták, amit valamennyire élvezett, mert legalább addig is a figyelem középpontjában lehetett. A szülei elhagyták, az iskolai teljesítményét nem volt miért feljavítania. Az egyetlen dolog, amiről dönthetett, hogy mit visz be a szervezetébe, ez pedig az alkohol lett.
Folyton az iskola közelében ólálkodott, és inkább ott italozott, mint otthon, nehogy lebukjon. Különböző rejtekhelyei voltak az intézmény környékén, aztán már aktatáskat is hordott magánál, amiben ott lapult az italos üveg. Az órán is piált, papír pohárból itta a whiskyt, az osztálytársnője kérdésére pedig azt felelte:
„Ez a gyógyszerem.”
Ebben a mélyrepülésben vállalta be ifjúkora legmegalázóbb produkcióját. A barátai rávették, hogy az ebből a célból összedobott pénzért csináljon még egy utolsó „Dahmert” a plázában. Ezt Jeffrey ugyan bevállalta, de ehhez szüksége volt valamire: amikor cimborái, köztük Derf, érte mentek, magához vette a hatos karton sört, majd az úton odafelé tulajdonképpen betermelte az egészet. A plázában végül – „barátai” elégedettségére – közel két órán át kreténkedett: ráüvöltött a vásárlókra, felborította egy étteremben egy pár poharait, de egy kóstolót is elfogadott, csak hogy üvöltve kiköpje azt. A baráti kör szempontjából vízválasztó volt ez az esemény. Innentől kezdve ugyanis már nem vonták be a programjaikba. Továbbra is alkalmazták a “Dahmerizmusnak” keresztelt szókészletet, illetve a Jeffreytől ellesett imbecillis gesztusokkal üdvözölték egymást, de a későbbi sorozatgyilkost már elkerülték.
A stoppos
Az első gyilkosságára 1979 júliusában került sor. Már fantáziált arról, hogy felvesz egy stoppost, hazaviszi, majd teljes dominanciát eszközöl felette. Valószínűleg ez volt az egyetlen gondolat, amibe a traumái elől hátrálni tudott. Megfigyelt egy kocogó férfit, ám vele szemben nem hozta meg azt a döntést, amit egy fiatal stoppos, Steve Hicks esetében már meghozott: a srác gyalogszerrel indult el egy rock koncertre (nem lehet pontosan tudni, melyik volt a zenekar), és onnan hazaindulva próbált bekéredzkedni valaki mellé. Jeffrey megállt, majd azt javasolta: jöjjön át hozzá, igyanak egy sört, aztán elviszi őt, ahova szeretné. Egy fuvar és ingyen pia ígérete hatalmas értéket képviselhetett a fiatal fesztivál látogató számára, ezért beleegyezett.

Jeffrey nem tervezte megölni. Szerinte egész egyszerűen a körülmények együttállása miatt lett végzetes Steve számára a találkozásuk. A cselekményt hirtelen felindulásból követtel el, amiért Hicks el akart menni; Dahmer egy tárcsával fejbe vágta, miközben az távozni próbált. Eleinte kétségbe esett, de aztán úgy volt vele, él a lehetőséggel, és intimitásba bocsátkozott a holttesttel.
Ilyenkorra Jeffnek már volt tapasztalata a tetemek feldolgozásában; tudta, mit kell csinálni a kimúlt állatokkal is. Valószínűleg Hicksre is úgy tekintett, mint egy útmentén elgázolt rágcsálóra. Mivel az apja vegyész volt, rendelkezhetett olyan vegyszerekkel, amelyekben feloldhatta a maradványokat. A csontokat a pincében összetörte, a szilánkoktól pedig a ház közelében, egy magaslatról szétszórva szabadult meg. A nagyobb darabokat bezacskózta, majd az éjszaka közepén elindult velük egy szeméttelepre, de útközben megállították a rendőrök. Meg is kérdezték, mi van a bűzlő zacskókba, mire azt felelte: régebbi háztartási hulladék, amit épp visz a szemétlerakóba; a szülei elutaztak, ő pedig nem tud aludni, így igyekezett hasznosítani az idejét. A rendőrök úgy voltak vele, nem kéne a fiatalember életét tönkretenni egy korai priusszal, ezért egy figyelmeztetéssel elengedték.
Ez volt az első, de korántsem az utolsó alkalom arra, hogy Dahmer az elkövetés alatt vagy után találkozott a rendőrökkel, és bár minden esélye meglett volna a lebukásra, megúszta azt. Arra viszont, hogy ez hogy történhetett meg, még ma sincs egyértelmű magyarázat. Nyilván tökéletes képessége volt arra, hogy meggyőzze az embereket: halk beszédű, joviális, tisztelettudó fehér férfi benyomását keltette; mindenkinek azt a bullshitet mondta, ami alkalmas volt a vele szemben felmerülő összes gyanú eloszlatására. Egy esetet leszámítva valahogy mindig ki tudta magyarázni magát. Az elfogását közvetlenül megelőző gyilkossági kísérletét is simán megúszta volna, ha az ügyben eljáró járőrök nem lettek volna egy fokkal gyanakvóbbak azoknál, akikkel Dahmernek általában dolga volt. Erről ő maga úgy nyilatkozott a nyomozóknak: ha elég alapos lett volna a rendőrség, elkaphatták volna. A Hicks meggyilkolását követő atrocitástól viszont nagyon megijedt. Ezután tíz évig nem gyilkolt, aztán egy újabb gyilkosság (melyre még ő maga sem emlékszik) visszarántotta a mélybe, és ezzel vette kezdetét a további tizenöt áldozatot követelő ámokfutása.