Bár az első tárgyalásra már sor került, az eljárás érdemi része még várat magára, ugyanis mint megírtuk: Kleinheincz Csilla nem jelent meg az általa indított helyreigazítási per első tárgyalásán, de kiderült az is: jogi képviselője sem tudott vele konzultálni arról az ellenkérelemről, amit határidőn belül megküldtünk, illetőleg amit három nappal korábban igazolhatóan kézhez is vett.
A GABO-pert a kiadó munkatársa, Kleinheincz Csilla kezdeményezte, háttere pedig, hogy a GABO 2024-es SFF antológiájával és a pályázatok elbírálásával kapcsolatos anomáliákról szóló cikkünk megjelenése után a szerkesztő asszony helyreigazítási igénnyel élt felénk, amit megvizsgáltunk, majd visszautasítottunk, amire jó okunk volt, de ez a tárgyi eljárás során is egyre inkább artikulálódik. Ezt követően Csilla pert kezdeményezett az Ankor.hu-val és kiadójával szemben, melynek célja „hivatalosan” az, hogy lehozzuk az általa megkövetelt szöveget.
Mivel már az első ülésen tisztázódott, hogy a helyreigazítási igény első – „Az év magyar science fiction és fantasynovellái” nevű novellapályázat céljára vonatkozó – elemét a bíróság nem fogja tényállításként kezelni (így azzal kapcsolatban nem is nagyon születhet ránk nézve elmarasztaló ítélet), az alábbiakban vezetjük le, mire alapoztuk eredetileg a cikk vonatkozó elemét, illetve azzal kapcsolatban mivel érveltünk a bíróság előtt. A megtámadott közlés így szólt:
„A GABO ugyanis olyan, tehetséggondozást célzó irodalmi pályázatot szervezett meg immáron hetedik éve, amelyet szerkesztője, Kleinheincz Csilla leginkább a saját „szektája” toborzására használ…”
Csilla meglepő módon a fenti mondat „tehetséggondozást célzó” fordulatát támadta meg; arra vonatkozóan, hogy a pályázatot a saját szektája toborzására használja, nem követelt helyreigazítást (bár annak sem adtunk volna helyt, mivel az is értékítéletnek minősül). Azt viszont elvárta volna, hogy leírjuk többek közt: a novellapályázatnak nem ez a célja, hanem hogy a minden évben megjelenő antológiába válogasson novellákat. Kérelmének ebben a körben több okból sem állt módunkban eleget tenni.
Már nem karolnák fel a tehetségeket?
Egyrészt a cikk írásakor alapul vettük a szóban forgó kiadvány egyik szerkesztője, Csilla közvetlen munkatársa, Roboz Gábor nyilatkozatát, aki a kettejükkel (azaz a szóban forgó kiadvány két szerkesztőjével) készített, 2016. április 26. napon közzétett, „Egyre több fiatal nyúl az SFF-hez” című Mandiner-interjúban úgy nyilatkozott:
„Egyébként nálunk abszolút nyitva vannak az ajtók. Szoktunk kapni kéziratokat. Szívesen felkarolnánk tehetséges szerzőket, de ismert, hogy mi a baj általában a beküldött kéziratokkal. Ugyanazzal szembesülünk, mint a többi kiadó.”
Álláspontunk szerint a nyilvánosságban, különösen a fantasztikus irodalmi életben tájékozott, ilyen témájú tartalmakat fogyasztó átlagemberben ennek köszönhetően joggal élhet az a kép, hogy a GABO szerkesztői „várják a kéziratokat, és szívesen felkarolnák a tehetséges szerzőket.”
Ezen túlmenően a Csilla által, a pályázat kapcsán megjelölt cél („a pályázat minden évben megjelenő […] antológiához válogat novellákat”) bármilyen hasonló pályázatról elmondható: valamennyi, azonos feltételekkel indított pályázatnak az a célja, hogy egy adott kiadványba novellákat válogasson. A tehetséggondozás és a novellák antológiába történő válogatása olyan célok, amelyek párhuzamosan is képesek érvényesülni, és az egyikre való törekvés nem érvényteleníti a másikat. A helyreigazítási kérelemben megjelölt cél inkább a kivitelezésre vonatkozik, míg a cikkben szereplő szöveg („tehetséggondozást célzó”) egy olyan törekvést takar, ami a könyvpiac minden olyan szereplőjéről elmondható, amely évente több száz amatőr novellistának ad lehetőséget arra, hogy nyomtatásban megjelenjen a szerkesztők által elbírált műve.
Erre mutató álláspontunkat a bírónő is osztotta, aki az első tárgyaláson rá is mutatott: “Miért ne írhatná azt egy sajtótermék, hogy egy pályázatnak tehetséggondozás a célja, ha a névtelen szerzők ezáltal nagyobb ismertséghez jutnak?” Védekezésünket az ellenkérelemben egy analógiával erősítettük meg: egy építési vállalkozó azért is építhet lakóparkot, hogy otthont adjon a családoknak, de azért is, hogy házakba embereket költöztessen. Bármelyiket is állítaná valaki, igazat mondana, mert mindkét cél érvényesülése nyilvánvalóan reménysége a kivitelezőnek. Egy kiadó arra vonatkozó, éves szinten jelentkező vállalása, hogy meghívott szerzők mellett amatőr szerzők novelláit is beválogassa egy antológiába, magától értetődően átfedésben van azzal a céllal, hogy a kiadó a tehetséges szerzőket megtalálja, és a megjelenés lehetőségével – Roboz Gábort idézve – „felkarolja” őket, avagy gondozza a tehetségüket.
Ahhoz, hogy a nyilvánosság számára egyértelművé váljon, a GABO Kiadó a tehetséges szerzők felkarolására irányuló céllal már nem azonosul, szükség lett volna valamelyik képviselője részéről egy olyan nyilatkozatra, ami félreérthetetlenül megfogalmazza: az ajtók immáron csukva vannak, ne küldjön senki kéziratot, mert a kiadó már nem karolná fel a tehetséges szerzőket. Erre a kinyilatkoztatásra azonban ismereteink szerint nem került még sor.
A kiadónak ellentmondó pályázati kiírás
Érveltünk azzal is, hogy a cikk a köznapi értelembe vett tehetséggondozást jelölte meg a pályázat céljaként: az egyéni képességek kibontakozásának támogatását, a szerzők fejlődésének lehetővé tételét. A 2024-es kiírás a korábbi pályázatokra is utalva úgy fogalmazott:
„Az év magyar science fiction és fantasynovellái antológiasorozat 2018-ban indult, abból a tapasztalatból kiindulva, hogy a fantasztikus kispróza népszerűsége az olvasók körében is megnőtt, és hogy nincs egészséges és írói fejlődésre teret adó fantasztikus irodalmi élet gazdag és több platformon zajló novellakiadás nélkül. Ehhez a GABO az antológiasorozatával maga is hozzájárult: a kezdetek óta nagyjából száz novella jelent meg köteteiben ismert és új szerzőktől.”
A pályázati kiírás szövege tehát azzal a közléssel kezdődött, hogy a kiadó 2018-ban már olyan tapasztalattal rendelkezett, hogy az írói fejlődésre teret adó irodalmi élet feltétele a „gazdag és több platformon zajló” novellakiadás, melyhez saját bevallása szerint „antológiasorozatával maga is hozzájárult.” Tehát maga a kiadó is úgy ítélte meg, hogy sokadik éve ad teret az írói fejlődésnek, és ahogy a felperes által megtámadott cikk is kitér rá: 2018-as indulása óta „Az év magyar science fiction és fantasynovellái” című pályázat eleddig 1940 írást fogadott be (hol meghívott, hol a nyilvános kiírás alapján pályázó szerzők részéről), ezek közül 106 novella került beválogatásra az évente megjelenő kiadványokba.
A befogadott összes pályaműveknek tehát csak elenyésző része, mindössze 5 százaléka került beválogatásra, ez a körülmény pedig nehezen értelmezhető másképpen, mintsem úgy, hogy a GABO az „írói fejlődésnek teret adva” (kvázi a szerkesztők által felismert tehetségek felkarolására törekedve) teszi lehetővé évente több száz szerzőnek a nyomtatott kiadványba való pályázást, melyek közül csak azoknak a művét jelenteti meg, akiket szerkesztői útján a legalkalmasabbnak tart erre. Ebből a szempontból is érthetetlen, Csilla miért sérelmezte annyira a „tehetséggondozást célzó” fordulatot, hogy végül be is perelt minket.
Elszámoltathatósági deficit
A GABO már a cikk megjelenése előtt tisztázta, hogy nem rendelkezik olyan szempontrendszerrel, ami elszámoltathatóvá tenné a szerkesztők azzal kapcsolatos döntéseit, hogy miért az adott műveket válogatták a kiadványba. A kiadó válasza szerint ugyanis a szerkesztők „sok évnyi tapasztalatuk alapján bírálják el” a pályaműveket, majd „a zsűri tagjai megvitatják és összeállítják a legjobb pályázatok listáját”. Ez a körülmény pedig arra utal, hogy a szerkesztőkön (avagy a zsűrin) kívül senkinek sincs lehetősége átlátni: a beválogatott művek minőségüket tekintve miben térnek el azoktól, amelyek nem kerültek beválogatásra. Abból, hogy egy szerkesztő – így Kleinheincz Csilla – valamilyen, akár a nyilvánosság előtt is ismerhető szempontrendszer helyett a „sok évnyi tapasztalatára” támaszkodik az elbírálás során, az következik, hogy mások számára nem érzékelhető, absztrakt értékek képezik a bírálat tárgyát.
Kizárólag a szerkesztők ismerik az elsősorban szubjektív benyomásokon alapuló döntésük hátterét.
A cikkünkben is megjelenik, hogy a hazai fantasztikumban nincs kultúrája a szerkesztői munka elszámoltathatóságának (egy kiadó sosem adna számot arról, miért az adott műveket válogatta be egy antológiába), a cinikus uszításnak viszont annál inkább, különösen az ilyen számonkérések felmerülése esetén. Erre Kleinheincz Csilla közösségi médiás tevékenysége kitűnő példa, de ezt a bíróság előtt megtámadott írásunk fejti ki bővebben.
A kiadóval folytatott levelezésünk útján kiderült az is, hogy a GABO-nál nincs érvényben olyan szervezetszabályozó eszköz, amely számonkérhetővé tehetné az anonim elbírálás tényleges megvalósulását; a kiadó képviselője ebben a körben úgy nyilatkozott:
„Mivel egy magántulajdonban lévő kiadó vagyunk, nem egy közigazgatási intézmény, így nem rendelkezünk szabályzatokkal és munkautasításokkal.”
Ez a nyilatkozat azért is meglepő, mert egy egyszerű guglizás után is könnyedén ki lehet deríteni: három szabályzat is van, amivel egy gazdasági társaságnak kötelezően rendelkeznie kell (pl. számviteli politika, adatvédelmi szabályzat, munka- és tűzvédelmi szabályzat stb.). A válaszból ugyanakkor kiderül: az anonim elbírálás olyasmi a GABO-nál, amit ha valamely szerkesztő megkerül, azzal nem sért cégjogi értelembe vett szabályzatot, ugyanakkor mindez a pályázat szervezőjénél, mint gazdasági társaságnál nem is teszi számonkérhetővé az anonimitás garantálását; a szerkesztők akár meg is kerülhetik azt, és ha így tesznek, annak nincs hatása a pályázatra, a kiadványra, de még a szerkesztőkre, mint a kiadó produktuma tekintetében felelősséggel bíró foglalkoztatottakra sem. Nyilvánosságra sem kellene hozniuk a fiaskót, hovatovább a többi pályázót sem lennének kötelesek tájékoztatni arról, ha valamely szerző műve az anonim elbírálás megkerülésével érdemelné ki a kiadványba való beválogatást. Az anonim elbírálással összefüggő „szabály” megszegéséből végső soron nem következik semmi (legfeljebb annyi, hogy ha ez kiderül, egy sajtótermék írhat róla egy cikket).
Aki nem kívánt válaszolni
A helyreigazítás további akadálya volt, hogy bár Csillának módja nyílt előzetesen korrigálni a cikk tárgyi elemét, elvégre még a közzététel előtt teljes terjedelmében megismerhette a végleges szöveget, és arra kiadója közvetítésével reflektált is, mely keretében a közlést hazugságnak minősítette, illetve kétségbe vonta, de azt sem ő, sem a megszólított kiadója ténylegesen nem korrigálta: azaz nem adta a tudtunkra, hogy ha nem „tehetséggondozás” a pályázat célja, akkor mi?
Egyébként a közvetlen megkeresésre adott válaszában Csilla egyértelművé tette számunkra: nem tekinti újságírásnak a másik sajtótermékünk (Szürke Zóna Podcast) vetületében, hasonló témában végzett munkát, mert szerinte az „dilettáns botránykeltés.” A konkrét válasza úgy szólt: „Amit végeztetek ebben a témakörben a podcastotokban, nem újságírói munka, hanem dilettáns botránykeltés és spekuláció, és ehhez nem szeretnék asszisztálni abban az esetben sem, amikor más célpontot találtatok magatoknak, valamint az időm is értékesebb annál, mint hogy ezzel foglalkozzak.” (ez utóbbi kijelentés kissé ambivalensnek hat annak fényében, hogy beperelt minket).
Kleinheincz Csillának tehát megvolt a lehetősége, hogy segítse a tényfeltárást, illetve közreműködjön a cikk elkészültében, még akkor is, ha annak céljával nem ért egyet, de a tényállítások tisztázását szolgáló megkeresésre elutasító választ adott, egyben kifejezte, hogy a munkánkhoz „nem szeretne asszisztálni.” Csakhogy a kifogásolt cikkel érintett félnek, így akár Csillának is érdeke lenne, hogy a sajtó részére minden információt megadjon. Amennyiben önmaga zárkózik el attól, hogy az őt megkereső félnek kimerítő és előzékeny tájékoztatást adjon, akkor álláspontunk szerint a megjelenített közlések sajtóperrel nem kifogásolhatóak. A tudatos pontatlanság és a tudatos hanyagság elkerülése a sajtóval szemben támasztott követelmény a közügyek tárgyalása során, mi pedig igyekeztünk ennek eleget tenni, amikor a GABO Kiadó 2024.09.03. napon megfogalmazott kérésére megküldtük a cikk véglegesnek szánt szövegét, elég időt biztosítva, hogy ellenőrizni tudják a cikkben szereplő ténymegállapításokat.
Az, hogy sem a cikk által érintett kiadvány kiadója, sem a most felperesként fellépő szerkesztője nem kívánt partnere lenni az Ankor.hu-nak abban, hogy a cikk szóban forgó eleme a valóságnak maradéktalanul megfeleljen, még nem lehetett akadálya annak, hogy a rendelkezésünkre álló információk birtokában következtetéssel éljünk az antológiasorozat célját tekintve. Egy sajtóterméknek korlátozottak a lehetőségei a releváns információkhoz való hozzáférést illetően: nevük elhallgatását kérő vagy nevüket vállaló forrásoktól, nyilvánosan megismerhető adatokból, illetve a tudósítás alanyától kapott tájékoztatás alapján születhet meg egy-egy cikk, és éppen a tudósítás alanyának lenne a legfőbb érdeke, hogy a tőle függetlenül megszerzett ismereteket korrigálja, kiegészítse, helyesbítse, vagy akár kommentálja. Ha ettől a tudósítás alanya elzárkózik, akkor számítania kell arra, hogy az ő közrehatása nélkül, adott esetben ismeretei alapján helytelen módon fog valami a nyilvánosságban megjelenni.
A fantasztikum megmérgezése
A Törvényszéken a bírónő is szóvá tette a felperesnek címezve: „Ha megkapják előzetesen a cikk szövegét, akkor miért nem korrigálják a később sérelmezett információkat?” Csilla jogi képviselője nyilván erre sem tudott választ adni (feltételezésünk szerint akkor szerezhetett tudomást a cikk keletkezésének hátteréről, amikor eljuttattuk számára a kiadóval folytatott levélváltást, mint a tényállításainkat megalapozó bizonyítékot). A bírónő azt a – felperesi oldal bírálatának is betudható – kérdést is megfogalmazta a maga laza stílusában:
„És ha az szerepel a cikkben, hogy tehetséggondozás a pályázat célja? Akkor mi van?!”
Úgy éreztük, a bíróság inkább arra próbált utalni ezzel, hogy egy ilyen közlés nem kell, hogy sérelmes legyen a kiadóra, sem annak szerkesztőjére nézve. Véleményünk szerint azonban több is következik a helyreigazítási igényből, melynek ténye azt sugallja: nem a tehetség dönt a GABO-nál az antológiába való bekerülésről, hanem a zsűri, amivel önmagában nem is lenne baj. Csakhogy az irodalmi szcénában él egy kissé csalárd alapvetés, miszerint annak az írását fogják pozitívan elbírálni, aki jól ír. Arról viszont, hogy ki ír „jól”, olyanok döntenek, akik semmilyen szinten nem tartoznak azzal a nyilvánosság felé, hogy a döntésük hátterével elszámoljanak.
Épp ezen a ponton képződik meg az irodalmi elit: a fenti működés mentén létrejött egy kis létszámú, de bizonyos irodalmi szubkultúrákban magasabb rendűnek vélt társadalmi réteg, ami döntési pozíciót élvez. Ők képesek eldönteni, megjelenhetsz-e náluk nyomtatásban. A szektásodásra hajlamosabb, megjelenésben reménykedő amatőr novellisták még talán el is hiszik, hogy az átlagon felüli minőséget képviselő írások, avagy a tehetség kiszűrésére csak ennek az „elit” rétegnek van képessége, és emiatt sokan éteri státuszba emelik őket. A dörzsöltebbek viszont tudják, valójában keveset tehetnek az esélyeik növelése érdekében.
A pályamű vagy tetszik a zsűrinek, vagy nem. Hogy mi alapján döntenek, senki sem tudja, hiszen az értékelés szempontrendszere kizárólag az ő fejükben létezik.
Ezért bizonyos novellisták – annak érdekében, hogy javítsanak az esélyeiken – a kiszámíthatóbb eszközökhöz kezdtek nyúlni: igazodtak ahhoz a normához, amit a döntéshozók méltatlan közösségi médiás megnyilvánulásait szemlélve megtapasztalhattak, így Csilla esetében is rájöhettek: a szerkesztő asszony hamarabb fogad a bizalmi körébe, ha ugyanazokat a szereplőket gyűlölöd, akiket ő, és ennek hangot is adsz.
Így foglalható össze a fantasztikus irodalmi közösség elszaródásának rövid története, ami talán választ ad arra is, a közösségi média elterjedését megelőzően miért nem tapasztalhatatott az átlag sci-fi kedvelő olyan alja színvonalú kommunikációt, mint amelyek az elmúlt évekre jellemezni kezdték az SFF-t Magyarországon: mert nem volt akkora jelentősége a komment kultúrának. A szcéna tagjai talán egymás között megbeszélték, kinek mi a véleménye a többi szereplőről, de nem volt meg a tere annak, hogy digitális galerik képződjenek a hagyományos kiadók és ajnározott képviselőik körül. Monstanra viszont ez a jelenség teljesen beleégett a hétköznapokba, és a megjelenésben reménykedő novellisták talán úgy vannak vele:
Ha a közéleti szereplők sem fogják vissza magukat a kommentszekcióban, akkor nekik ugyan miért kéne?
A GABO-per jelenleg ott tart, hogy a felperes jogi képviselője kiharcolta a tárgyalás elhalasztását, de a bíróság a lelkére kötötte: legkésőbb három nap múlva küldje meg írásbeli reakcióját az alperesi ellenkérelemre (erre vonatkozó igényét Csilla ügyvédje fogalmazta meg a tárgyaláson). A határidő azonban már letelt, írásbeli anyagot viszont az ügyvédünk nem kapott a felperestől.
Amennyiben semmi sem változik, a következő (és talán utolsó) tárgyalásról szóló tudósítással jövő héten érkezünk.