„Még mindig ölnék, nem tudtam abbahagyni az ölést. Mindegyikkel könnyebb lett”
/William Bonin, sorozatgyilkos/
Bár szinte nincs olyan felnőtt ember, aki ne hallotta volna Ted Bundy, Jeffrey Dahmer, vagy John Wayne Gacy nevét, több olyan sorozatgyilkos is működött világszerte, akik kevésbé ismertek, nevüket nem kapta fel annyira a média, de kegyetlenségben semmivel sem maradtak el az előbb említett nevek mögött. Az USA-ban állítólag jelenleg is több tucat, mások szerint több száz sorozatgyilkos tevékenykedik, de egyesek úgy tartják, 1976 óta nagyjából kétezer ilyen elkövetővel bővült az amerikai társadalom. A világ vezető sorozatgyilkos adatbázisából ennek ellenére az derül ki, hogy az 1980-as évekbeli csúcspont elérése óta egyre csökken a számuk. A világ sorozatgyilkosainak 67%-át továbbra is az Egyesült Államok tudja felmutatni, ahol pedig mindössze a világ lakosságának alig több, mint 4%-a él. Az adatbázis szerint a csökkenés oka többek között az, hogy manapság már nem gyakori a stoppolás, jóval kevesebb az olyan lerobbant autósok száma, akik másoktól kérnek segítséget, és a bevásárlóközpontokból történő elrablások száma is csökkent. Tehát kevesebb a szabad préda az utakon.
A Dél-Kaliforniai országúti gyilkosok
Dél-Kaliforniában három sorozatgyilkos is tevékenykedett a 70-es években, nem csupán azonos helyszínen, hanem szinte azonos időben. A három gyilkos között több a hasonlóság, mint a különbség: nemcsak, hogy egy évtizeden belül születtek (1939 és 1947 között), de mindhárman átlagon felüli intelligenciával rendelkeztek, és első bűncselekményeiket mindannyian huszonévesen követték el. Mindhármuk áldozatai fiatal férfiak, fiatalkorú fiúk és fiúgyermekek voltak – többnyire stopposok –, és mindegyikük autópályák mentén szabadult meg a holttestektől. Letartóztatásuk után mind a hatóságok, mind az ismerőseik véleménye az volt, hogy nem nézték ki belőlük, hogy képesek lennének gyilkosságokat elkövetni. Mindhárom elkövető megkapta a „Freeway Killer”, azaz az országúti gyilkos, autópálya-gyilkos elnevezést. El lehet képzelni, mekkora nehézségeket okozott az akkori rendőrségnek, hogy a megtalált áldozatokat melyikükhöz kösse, főként, hogy alig különböztek a modus operandit, azaz a bűnelkövetési módszert tekintve, legalábbis kezdetben.
Patrick Kearney, William Bonin, és Randy Kraft voltak e hírhedt ragadozók, akik az országutakon vadásztak és csaptak le fiatal fiúáldozataikra. Ezek a nevek talán kevésbé ismerősek a közvélemény számára, több true crime rajongó számára is, pedig Patrick Kearney és Randy Kraft még mindig él, igaz, nem láthatunk róluk filmeket a mozikban, mint például Ted Bundy-ról.
Mielőtt rátérnénk a három szadista gyilkos kegyetlen rémtetteire, néhány szót kell ejtenünk arról, mi tette lehetővé abban a korszakban ezt a féktelen öldöklést, amely miatt éveken át rettegésben tartották Dél-Kaliforniát? A gyilkosságok miatt 1974-ben kijárási tilalmat kellett bevezetni a település lakosságának védelme érdekében, amely hozzájárult a „Ne stoppolj!” kampány bevezetéséhez és felgyorsulásához. Hogyan termelt ki a korszak ott és akkor ennyi sorozatgyilkost? Igen, pont ott, a lehetőségek földjén, az amerikai álom hazájában, abban az időszakban, amikor a társadalmi szabadság érzése egyre szélesebb körben kezdett kibontakozni, és pont akkor, amikor végre lehullottak a kötöttségek az utazás, a munka, és a szexualitás terén. A jelenség mögött több társadalmi, kulturális és történelmi tényező is állhat, amelyek együttesen hozzájárultak a 70-es évek bűnözési hullámához.
Társadalmi háttér a gyilkosságok idején
„Az 1970-es években félelem és bizonytalanság uralkodott. A társadalom szétesett, és az erőszakos bűnözés fokozódása az egyik legnyilvánvalóbb jele volt annak, hogy valami nagyon nincs rendben.”
/Robert K. Ressler, FBI ügynök és profilozó/
Vietnám, és a háború utáni társadalmi zavarok jelentősen hozzájárultak a bűnözés elterjedéséhez. Bár a háború a 70-es években véget ért, a háborúval kapcsolatos trauma, a kormány iránti bizalom elvesztése, és a háborús veteránok beilleszkedési nehézségei hozzájárultak a bizonytalan társadalmi légkör kialakulásához. A veteránok nagy része súlyos poszttraumás stressz szindrómában (PTSD) szenvedett, és az erőszakos bűncselekmények száma megnőtt azok körében, akik nem tudtak visszailleszkedni a békés életbe. Akkoriban ezekről még kevésbé volt szokás beszélni, a traumákat még nem kutatták. A 70-es évek a társadalmi és kulturális változások időszaka is volt. A polgárjogi mozgalmak, a nőjogi mozgalmak és a szexuális forradalom megingatták a hagyományos értékeket, ami elidegenedést és frusztrációt szült sok emberben, különösen azokban, akik nem tudtak alkalmazkodni a változásokhoz. A női egyenjogúság térnyerése és a nők munkába állása sok férfiban félelmet, frusztrációt és elidegenedést szült. A válási arány növekedett, és sok család széthullott. A gyermekkori traumák, az elhanyagoltság és a családi kapcsolatok hiánya hozzájárulhatott a bűnözői hajlamok kialakulásához. Sokan úgy érezték, a társadalmi normák megsemmisültek, így a család biztonságában és stabilitásában is egyre kevesebben hittek. Az 1960-as évek hippi mozgalma a 70-es években kezdett széthullani, és új szubkultúrák jelentek meg, amelyek gyakran kábítószer-használattal és erőszakkal társultak. A későbbi bűnözők egy része ezekben a szubkultúrákban nőtt fel, és saját értékrendje szerint cselekedett, ami gyakran vezetett a törvények megszegéséhez és bűncselekmények elkövetéséhez.
A nagyvárosok növekedése és anonimitása szintén nem elhanyagolható tényező. Az emberek nagy számban költöztek a nagyvárosokból külvárosokba, ahol több biztonságot és jobb életminőséget reméltek, ezért sok helyen gazdasági hanyatlás kezdődött. A nagyvárosokban – mint New York, Los Angeles vagy Chicago – nőtt a szegénység és a munkanélküliség. Ezek a tényezők megteremtették a tökéletes táptalajt az újabb frusztráció kialakulásához, ami az erőszakos bűnözés növekedéséhez is hozzájárult. A városok mérete és népességnövekedése miatt az emberek egyre inkább eltávolodtak egymástól. A nagy népsűrűség és az anonimitás pedig megkönnyítette, hogy a sorozatgyilkosok rejtőzködjenek, és hosszabb ideig elkerüljék a lebukást, valamint az emberek sem törődtek már annyira egymással, mint korábban.
A homoszexualitás elfogadása tekintetében szintén jelentős különbséget mutatott a 70-es évek Amerikája. Bár ebben az időszakban az USA egyes városaiban és államaiban előrelépések történtek – például a diszkriminációellenes törvények bevezetése –, és a melegek láthatósága fokozatosan növekedett, azonban a meleg ellenes érzelmek még mindig jelentős mértékben jelen voltak, különösen a konzervatívabb és vallásosabb közegekben. A társadalom nagy része továbbra is ellenséges vagy legalábbis szkeptikus volt a meleg jogokkal szemben. Ebben az időszakban számos vallási vezető és politikus nyíltan ellenezte a meleg jogi mozgalmakat, és a melegeket gyakran negatív sztereotípiák alapján ítélték meg. A nyomozó hatóságok között előfordultak olyanok, akik szinte elképzelhetetlennek tartották, hogy egy férfi is áldozatul eshet nemi erőszaknak. A melegek gyakran titkolták mások és maguk előtt is, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, ez sok esetben öngyűlöletet szült, és ennek megszenvedése gyakran saját magukon vagy más homoszexuálisokon csapódott le.
A DNS-technológia hiánya szintúgy közrejátszhatott: a 70-es években a bűnüldözési szervek még nem rendelkeztek a mai modern DNS-elemzési technikákkal, amelyek korunkban jelentősen hozzájárulnak a bűncselekmények gyors megoldásához. A sorozatgyilkosok gyakran elkerülték az igazságszolgáltatást, mivel a rendőrségi eszközök és módszerek egyszerűen nem voltak elegendőek ahhoz, hogy időben elfogják őket. A kommunikációs- és adatmegosztási problémák is nehezítették a rendőrség dolgát. A különböző osztályok és állami bűnüldöző szervek közötti kommunikáció gyakran akadozott, ami megkönnyítette a bűnözők számára, hogy illetékességi- vagy épp földrajzi határokon átlépve tevékenykedjenek anélkül, hogy felfigyelne rájuk a hatóság. A különböző államok között nem volt meg a maihoz hasonló információcsere, így a sorozatgyilkosok tevékenységét gyakran nem is kapcsolták össze egymással.
A média szerepe és dominanciája, a „hírhedtség kultúrája” igazából az Egyesült Államokban terjedt el. Az amerikai sorozatgyilkosok kétes népszerűsége nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy a média gyakran dramatizálta és hősökké formálta a bűnözőket, míg Európában a média kevésbé volt hajlamos erre. Az amerikai televíziók és újságok drámai módon közvetítették a bűnözők történeteit, ami még inkább arra késztethette a sorozatgyilkosokat, hogy „versengjenek” a figyelemért. Ez a „hírhedtség kultúrája” új dimenziót adott a bűnözésnek.
A szabadság és a határok eltűnésének is szerepe volt abban, hogy ez a tendencia kiforrjon. A szabadság természetesen a fegyvertartás szabadságára is vonatkozott, így a fegyverekhez való könnyű hozzáférés is súlyosbította a helyzetet. Az autópályák elterjedése pedig különösen veszélyes volt a 70-es évek sorozatgyilkosainak tevékenysége szempontjából, mert megkönnyítették a gyors, észrevétlen mozgást az ország különböző részei között, lehetővé tették, hogy az emberek gyorsan és észrevétlenül egyik helyről a másikra mozogjanak, és hatalmas távolságokat tehessenek meg. A sorozatgyilkosok számára ez lehetőséget adott arra, hogy gyorsan távozzanak a bűncselekmények helyszínéről és ne kapják el őket, gyakran ezeken a helyeken szabadultak meg áldozataik holttestétől is. Az USA-ban az egyes tagállamok rendőrségei sok esetben nem kommunikáltak hatékonyan egymással, így ha valaki egyik államból a másikba menekült, nagy eséllyel elkerülhette az elfogást. Az autópályák lehetővé tették, hogy a sorozatgyilkosok államhatárokat lépjenek át anélkül, hogy nyomot hagyjanak vagy feltűnést keltsenek, ezért tökéletes menekülési útvonalaknak bizonyultak. Az autópályákon utazók – különösen a stopposok – könnyen sebezhető célpontokká váltak. Akkoriban még sokan utaztak stoppal, mivel ez gyakori és elfogadott módja volt a közlekedésnek. A stopposok gyakran fiatalok és kiszolgáltatottak voltak, egyedül utaztak, ami ideális célponttá tette őket a sorozatgyilkosok számára. Általában idegennek számítottak az adott régióban, ami megnehezítette a nyomozást, mert a rendőrségnek nehézséget okozott kideríteni, kik voltak, honnan jöttek és hová tartottak. Az ilyen típusú bűncselekmények esetében a legtöbbször nem is volt közvetlen kapcsolat az áldozat és az elkövető között, ami még bonyolultabbá tette a bűntények felderítését.
A felsorolt három sorozatgyilkos történetéből látható lesz, hogy miként járultak hozzá az autópályák a bűnözéshez, és a stoppolás az áldozattá váláshoz.
A sorozat második része: https://ankor.hu/harom-freeway-killer-ugyanakkor-ugyanott-ugyanolyan-aldozatokkal-kaosz-del-kaliforniaban-2/
A borító forrása: https://www.latimes.com/ (Mike Meadows / Los Angeles Times)