2021. február 26-a óta nem telt el úgy hét, hogy ne jelent meg volna legalább egy Szürke Zóna epizód, és ennek oka van: a pénteki (ahogy nevezni szoktam: “Main”) rovat tekintetében kifejezetten ragaszkodtam hozzá, hogy ez így legyen. Magam sem tudom, konkrétan miért. Talán mert féltem, hogy ha egyet kihagyunk, akkor lazulni fog a magunkkal szemben tanúsított szigor. Talán úgy voltam vele, a hallgatóink számítanak ránk (ennek is megvan az alapja: más média termékektől is hallottam, hogy a tartalom fogyasztója a megszokások rabja… nem szereti a változást).
A valóság leginkább az lehet, hogy imádom csinálni: rajongok a tartalomgyártásért, a témák feldolgozásáért, méginkább azért, hogy egy-egy, számomra rendkívül érdekes témakört a ránk jellemző alapossággal járhatunk körbe, nem sajnálva az időt és energiát a hiánypótló epizódok kitermelésére. A legnagyobb motiváció mégis inkább az, hogy szeretek örömet szerezni másoknak, és ha tudom, hogy rengeteg hallgató kap valami pozitívat a podcasttől (vagy podcasttól?), akkor nem vagyok hajlandó azt abbahagyni, de még félbehagyni sem.
Most azonban a három és fél éve tartó Szürke Zóna maratont meg kell szakítanunk az augusztusi hónapra. Nem arról van szó, hogy nem tudnánk teljesíteni, hiszen eddig minden nyáron jöttek le úgy is epizódok (igaz, rengeteg kompromisszum mellett, tartalmi szempontból mérsékelt színvonalon), hogy egyikünk vagy a másikunk nem tartózkodott az országban.
Kényszerű nyári szünetünket a következő körülmény indokolja: kezdjük már érezni a belefásulás terhét, és az abból adódó, bénító kimerültséget, ami szerencsére egyidejűleg még nem talált meg mindkettőnket.
A magam részéről az idei év elején éreztem meg először, hogy szellemileg kifáradtam a műsorgyártásban. Januárban lezárult szinte minden, ami a csepeli kettős gyilkossággal, életem eddigi legmeghatározóbb vállalásával kapcsolatos: a könyvet megírtam és kiadtuk, a bemutatója lezajlott, az első nagy vásárlási hullám idővel alábbhagyott. A tizenötödik évfordulóra is sor került. Számos hírportálnak küldtünk előtte recenziós példányt (valaki kérte, de többnyire nem válaszoltak a levelemre, azoknak akkor is küldtem). Tizenötödik évforduló ide vagy oda, Deme- és Kun-interjú oda vagy ide, Pintér Bencét leszámítva senki nem írt véleménycikket a könyvről, pedig egy Partizános életút interjút azért minimum elvártam volna… biztos sértettségből írom ezt. 🙂
Szóval ott találtam magam január végén, amikor megszállt egy furcsa letargia. Napok teltek el, mire rájöttem, miről lehet szó: a legmagasabb minőségre való törekvés mellett hétről hétre termelünk ki egy-egy epizódot, ami nem csak annyiból áll, hogy leülünk, oszt’ felvesszük. Minden cikket elolvasunk, a dokumentumfilmeket megnézzük, más podcast tartalmait is meghallgatjuk, azok alapján jegyzetet készítünk, majd az oda felvezetett tényeket a rögzítés alkalmával felolvassuk, kommentáljuk. A felvett anyagot megvágjuk (ami tapasztalataim szerint 25%-al több idő, mint amennyit a rögzítésre szántunk), majd publikálás előtt, a szerkesztési hibák kiszűrése végett meghallgatjuk az epizódot. Minden egyéb kiegészítő feladat elvégzésével (sávok feltöltése, zajok és zene bevágása, adott esetben levelezés érintett személyekkel, forrás hivatkozások elhelyezése) egy-egy epizód heti 10-12 óra munkát is jelenthet, amit a hivatásunk és a magánéletünk mellett teszünk a podcastbe, persze teljes mértékben önkéntesen, melyért sem köszönet, sem hála, sem sajnálat nem jár nekünk, de ezekre nem is tartunk igényt. A műsort nem a pozitív visszacsatolásokért csináljuk, a kommentekben való szapulás pedig nem szegi kedvünk, sőt!
Ez a mókuskerék nem csak fárasztó, de a kreativitást és a motivációt is blokkolni tudja; nálunk ugyanis kardinális jelentőséggel bír, hogy a témáinkhoz olyan mértékű érdeklődést társítsunk, hogy abból adódjon egyfajta izgalom, vagy egy inger, hogy kitárgyaljuk az ügyet. Azt a sajátos bizsergést, hogy “ezt az epizódot imádni fogják a hallgatók”, korántsem érezzük már annyira gyakran, mint az első egy-két évben, és ennek csak egy oka van: az utóbbi időben nem adtunk magunknak lehetőséget, hogy rátaláljunk ezekre a témákra, sokkal inkább kerestük azokat, végső soron loholtunk a podcast után, hogy minden péntekre jó minőségben, alaposan kifejtve meglegyen a tartalom.
Pedig hát ebből az izgalomból származik az a vehemencia, amivel a témákat kifejtjük, a tényállításokat kommentáljuk. Enélkül szinte lehetetlen számunkra a műsorgyártás. A szakadatlan munka, amit a podcastre fordítunk, épp ezt a faktort kezdi kiéegetni a folyamatból. Vannak időszakok, amikor inkább feladatként, mintsem szenvedélyként tekintünk a show-ra, de az alaposságból akkor sem akarunk engedni.
Szóval emiatt döntöttünk úgy, hogy bár különösebb nehézség nélkül tudnánk még a nyáron is gyártani a Szürke Zóna Podcastet, és jelen állás szerint is kb. 5-6 epizód kidolgozott jegyzetei várnak arra, hogy kontent váljon belőlük, ahhoz, hogy feltöltődjünk, illetve feléledjen az az izgalom, amit egy-egy feldolgozás gondolata nyújt számunkra, szünetet kell tartanunk augusztus utolsó, vagy szeptember első péntekéig. Persze addig is fogunk különböző tartalmakkal jelentkezni: mindketten a videós formátumon dolgozunk (chill, Rezső és Dani egyelőre nem terveznek kamerák előtt parádézni!). Ennek keretében rövidebb (kb. 15-30 perces) kontentekkel fogunk érkezni augusztusban, amik érdekesek lesznek, és ugyanúgy ki lehet beszélni őket a Szürke Zóna Kibeszélő nevű Telegram-csoportban.
Jó hír továbbá, hogy szeptembertől új rovattal indítunk: a Homályvidék a 90-es évek paranormális incidenseit, így többek közt a már szinte elfeledett hazai UFO-észleléseket fogja feldolgozni. Szept. 2-án tesszük közzé a tarnaszentmáriai esetről készült videós tartalmunkat. Ezt a rovatot úgy akarjuk megcsinálni, hogy kiegyensúlyozott mértékben legyen meg benne a kritikátlanság és a szkepticizmus, azaz amennyire lehetséges, hitelt adunk az egyes észlelésekről szóló beszámolóknak, de magyarázatot is fogunk rájuk keresni.
Emellett szeptemberben megvalósul a nagy tervünk, melynek címe az lesz: A mentő riport.
A három részes sorozat az 1977-ben megjelent Két deci benzin című riportról szól majd, amikor Nemere István, jelenleg Magyarország legproduktívabb írója, aki korábban mentősként dolgozott, leírta, hogy a mentőállomásokon üzemanyag-csökkentési verseny volt életben: azt jutalmazták, aki kevesebb benzint fogyasztott… MENTŐSKÉNT! Ennek köszönhetően a gépkocsivezetők elkezdték kevésbé nyomni a gázpedált, sok esetben kikapcsolt motorral “vitorláztak”, ez a gyakorlat pedig a riport szerint emberéleteket követelt, melyet Nemere személyesen tapasztalt (nem beszélve az akkori Nysa-géppark siralmas állapotáról).
A cikk országos vihart kavart. Nem csak az ellenérdekű sajtó állt bele a szerzőbe, de az OMSZ despotikus módszerekhez folyamodott (kikérdezték Nemere összes volt munkatársát, bekértek róla mindent), és az Egészségügyi Minisztérium is vizsgálatot kezdeményezett. Több cikkben közölték Nemere ténybeli tévedéseit, a Déli Hírlap hamis tényekkel is segítette a karaktergyilkosságot, de az Élet és Irodalom (ÉS), ami lehozta a riportot, végül nem állt ki mellette.
A sztori egy sajtóperben tetőzött, ami annyira megviselte a perbe fogott másik lap szerkesztőjét, hogy az viszonylag fiatalon agyvérzést kapott és meghalt, így a Kádár-féle “megtorló” sajtópolitikát az ÉS megúszta, de a jóval kisebb jelentőségű Új Forrás viszont elszenvedte.
A fentiekhez az utóbbi fél évben interjúkat készítettünk, levéltárban kutattunk, törvényszékkel leveleztünk és persze az Arcanumot is bújtuk. Célunk ezzel a projekttel megint csak az, hogy hiánypótló tartalmat gyártsunk, elvégre a huszadik század Magyarországának egyik legmeghatározóbb botrányára már csak a öreg motorosok, idősebb értelmiségi újságírók emlékeznek, a neten pedig – Zöldi László egy-egy blogposztjától eltekintve – alig maradt fenn ezzel kapcsolatban akármi. A Mentő riporttal jelenleg ugyanazt érzem, mint amit a Csepeli kettős gyilkossággal: konzerválni akarom a történelem szeletét, rekonstruálni akarom a dialógusokat, podcast-sorozatot akarok gyártani belőle, aztán egy könyvet is akarok írni belőle. Van annyira kacifántos és fordulatos ez az ügy, hogy egy CSKGY 2.0 váljon belőle.
Hogy mit csináljon augusztusban a Szürke Zóna rajongó? Számos ötletünk van:
- Hallgassa újra a régebbi epizódokat.
- Beszélgessen a többi hallgatóval a Szürke Zóna Kibeszélő nevű Telegram-csoportban, vagy akár velünk közvetlenül e-mailben.
- Vegye ki a részét maga is a tartalomgyártásban: bármely általunk érintett témáról csináljon saját podcast-epizódot, kutasson internetes megjelenéseket, írjon cikket az Ankor.hu-ra vagy bármi. A műsor a közösségi tartalomgyártást hivatott támogatni, és ennek elősegítése érdekében mi minden segítséget megadunk.
- Támogasson minket Patreonon!
Kevés marketinget csinálunk Patreon-oldalunknak. Talán kétszer, ha megemlítettem a 180 epizód alatt, illetve kétszer helyeztünk el saját gyártású reklámspotot (a Dánosi rablógyilkosságról szóló sorozat első részében, illetve a Teréz körúti robbantásról szóló sorozat első részében), de mivel a Szürke Zóna Podcast költséges játék tud lenni időnként, az a havi pár dollár marha nagy segítség számunkra.
Ezért ha úgy érzed, támogatnád valahogy a műsort… mit szoktak ilyenkor mondani? Akár egy kávé árával… akkor örömmel vesszük ha segítesz, de ha nem, akkor sincs semmi. Csináljuk, amíg szellemileg bírjuk, vagy amíg a magánéletünk tolerálja.
Addig is egy stílszerű lezárással búcsúznék:
“én voltam Rezső és köszönöm Dánielnek a részvételt. Sziasztok!”