Az 1977-ben megjelent Két deci benzin című riportban Nemere István (jelenleg Magyarország legproduktívabb írója, a hazai fantazmagóriaírás mestere, aki korábban mentősként dolgozott) leírta, hogy a mentőállomásokon üzemanyag-csökkentési verseny volt életben: azt a sofőrt jutalmazták, aki kevesebb benzint fogyasztott. Ezért a gépkocsivezetők elkezdték kevésbé nyomni a gázpedált, sok esetben kikapcsolt motorral “vitorláztak”, ez a gyakorlat pedig a riport szerint emberéleteket követelt, melyet Nemere személyesen tapasztalt (nem beszélve a Nysa-géppark siralmas állapotáról).
A cikk országos vihart kavart. Nem csak az ellenérdekű sajtó állt bele a szerzőbe, de az Országos Mentőszolgálat is despotikus módszerekhez folyamodott (kikérdezték Nemere összes volt munkatársát, bekértek róla mindent), és az Egészségügyi Minisztérium is vizsgálatot kezdeményezett. Több cikkben közölték le Nemere ténybeli tévedéseit, de a lap, ami lehozta a riportot, végül nem állt ki mellette.
A történet egy sajtóperben tetőzött, ami annyira megviselte a perbe fogott másik lap szerkesztőjét, hogy az viszonylag fiatalon agyvérzést kapott és meghalt, így a Kádár-féle megtorló sajtópolitikát az ÉS megúszta, de a jóval kisebb jelentőségű Új Forrás viszont elszenvedte.
A Két deci benzin című riportot, és az általa okozott közéleti folyamatokat mostanra elfelejtette a nyilvánosság. Zöldi László egy-egy blogposztjától eltekintve a neten is alig maradt fenn ezzel kapcsolatban akármi. A Szürke Zóna Podcast három részes sorozatban dolgozta fel az ügyet, amelyhez az alábbi szinopszis mentén gyűjtötte össze a forrásokat.
A valóság rovata
A nyomtatott sajtó már száz évvel az események előtt is kiforrott iparágként működött, melyet többek közt a Farewell Etaoin Shrdlu című dokumentumfilm is kiválóan bemutat. Az Élet és Irodalom (ÉS) nyolcvan évvel később, az 56-os forradalom leverését követően indulhat el, működését Kádár egyedi sajtópolitikája mentén ellenőrzik (forrás: Buzinkay Géza: A magyar sajtó és újságírás törénete a kezdetektől a rendszerváltásig, 2016. 442. o.):
“Rosszul írtak egy kérdésről? Észrevételezzük a cikket. Újra rosszul írnak? Újra szólunk. Vagy megjavul a lap, vagy nem lesz tartható, és akkor leváltják a szerkesztőt!”
Az első szám érdekes csavarral indított: két tekintélyes író, így a Szovjetunióba került, hatvan feletti Illés Béla, valamint a jó ötvenes, a belső emigráció után a náci koncentrációs táborokat is megjárt Sándor Kálmán írásait Bölöni György tapasztalt szerkesztőként annak ellenére tördelteti egymás mellé, hogy azok némiképp konfliktusban állnak egymással; Illés kimondatlanul is Sándor Kálmán-ellenes fejtegetése így ellenpontként szolgál Sándor türelmetlenül elfogult pamfletjének.
Húsz évet ugrunk. A 70-es években Bánki Árpád “Nulla Négy” című műsora az Országos Mentőszolgálattal (OMSZ) büszkélkedik. Ilyenkor a Népszabadság az MSZMP lapjaként már 750.000 példányban jelenik meg, de az ÉS egy párthatározat miatt nem haladhatja meg a 60.000-et, melyre azóta a kereslet is beállt (évi 29 ezernél nem akar több fogyni). Jovánovics Miklós veszi át a főszerkesztői széket Nemes Györgytől, aki tíz évig volt a lap vezetője. A cél Jován szerint tiszta: növelni kell valahogy az eladott példányszámot. A szerkesztőség egyik tagja, Zöldi László feladatot kap: szerezze meg a publikálni vágyó történészeket és szociológusokat, csakhogy nem jár sikerrel; ezek az értelmiségiek nem írnak jól.
A “Kesudió-vita” viszont megoldja a problémát: az ÉS hasábjain megjelent nemzetgazdasági témájú cikket követően fellángol a közbeszéd, növekszik az eladás is. Jován emiatt vérszemet kap; az ő célja, hogy a vitáik szakembereket vonzanak be (tudósokat és mérnököket), akik kvázi validálni fogják az ÉS-t.
1977-ben zajlik az Ady Endre emlékév, már az ÉS munkatársa Váncsa István is. Az ifjú Váncsát szakálla és termete miatt kisöregnek szólítják; az a dolga, hogy kéziratokat nézzen át, aztán “megmondja, hogy szar.” Általa derül ki, a lap milyen különös értelmiségi réteget szólít meg. Lejár az Álló Nimród nevű ivóba, azt érzi a szerkesztőség otthonának. Egy értekezleten Jován megszabja az új irányt: vitákkal növelhető a kereslet, ezért ki kell nyitni a lapot az erre alkalmas írásoknak.
Ezzel egyidőben Nemere István egy nem hivatalos üzemanyag takarékossági versenyről szóló cikk ötletével házal Katona Évánál, a riport rovat sajátos modorú vezetőjénél, aki egyszer már befogadta a Boldogságkeresők című írását: a harmincas mentős házassági hirdetést adott fel, és publikálta, milyen élettörténetek jelennek meg egy-egy magyartalan válaszlevél mögött.
Megismerjük Nemere élettörténetét: születésekor bombatalálat érte a család pécsi szállóját. Bizakodó dédapja a háború után nem hagyta el az országot, ezért kompromisszumok árán éldegéltek. Az ifjú István nehezen helyezkedett el. A nyelvtanulás révén jött össze egy nála idősebb lengyel nyelvtanárral, akihez nehezen, de végül kiköltözött. Esperanto szertartással esküdtek Torunban, a nyelvmozgalom szívében, ahol ezután az egyetemen dolgozott könyvtárosként, de közben belátta, nejével nem valók egymásnak. Később boncmester lesz, gyermeteg tréfái ellenére 300 boncolás után kissé meghasonul, amikor megérti, mi történik az emberrel, miután elviszi a halottaskocsi. Végül elmérgesedett a helyzet Lengyelországban, elkobozták az írásait, volt felesége is harcolt ellene, ezért visszatért Magyarországra. Itthon mindent újra kellett kezdenie, közel 30 évesen lakni is alig tudott valahol. Orvos apja unszolására mentősként helyezkedett el, ahol ügyeletben írogatott; ekkor megjelent A Rémület irányítószáma c. könyve, majd írta meg a Boldogságkeresőket az ÉS-nek.
Nemere a bajtársaitól hallott először az üzemanyag takarékossági versenyről, de a visszás helyzetet maga is megtapasztalta: amíg két ikercsecsemővel siettek a kórházba, tönkrement az inkubátor, de a sofőr mégsem nyomta a gázt, így a kicsik majdnem kihűltek. Nem sokkal később Nemere felmondott.
Ezután született meg a Két deci benzin ötlete. A kéziratra Katona Éva igent mond: megjelenhet a lapban. A mentő riportot 1977-ben iszonyatosan felkapja a közbeszéd. A rádió is foglalkozik vele, vidéki újságárusoknál drágábban adják emiatt az ÉS-t. Az OMSZ vezetősége, mivel nem szokták a szervezetet nyíltan támadni, megilletődött, a Minisztérium vizsgálatot rendelt el, a “konkurens” Tolna-megyei Népújság munkatársa pedig úgy dönt, utánamegy Nemere írásának, ezért felhív pár forrást, köztük a szekszárdi mentőállomást, ahol a kollégáknak meglepő véleménye van a riportról.
Két deci benzin
Virág F. Éva újságíró megérkezik Szekszárdra, ahol a Nemere riportjával ellentétes ismereteikről informálják őt: az ottani mentősök szerint képtelen információk szerepelnek az írásban. A kibontakozó sajtó viszály oka a vidéki lapok ÉS-el szembeni ellenérzésében keresendő; eleve nehezen viselték a Jovánovics által gerjesztett vitákat.
Lejönnek az első hiteltelenítő cikkek. Nemere arra számít, az ÉS kiáll majd mellette, mert Jovánnak szokása volt szárnyai alá venni az íróit (Váncsát is gyámolította, amikor az meggondolatlanul aláírta a Charta ‘77-et, holott emiatt akkor sokakat kirúgtak). Csakhogy Nemere nem volt állandó szerzője az ÉS-nek; mindössze egy író, aki kéziratot hozott; nem is töltött sok időt a szerkesztőségben.
Kitör a sajtóháború, a kormány félhivatalos lapja, a Magyar Hírlap több ízben ad platformot a Nemerével szemben kritikus véleményeknek: Antal Anikó interjút készít az OMSZ vezetőjével, de egy vidéki tudósító révén vissza is igazolja a riportban foglaltakat.
Az OMSZ is ráfekszik a témára: minisztériumi utasításra a főigazgató jelentést készít. A potenciális retorzió mértékén lamentálva Zöldi László szemszögéből visszatekintünk a múltba: 1960-ban nem volt jó a hangulat a lapnál, de az akkori vezető, Szabolcsi Miklós legalább kiállt az írói mellett. Mocsár Gábor egyik, Zöldinek írt leveléből derül ki, a sajtópolitika a gyakorlatban nem úgy funkcionált, ahogy azt Kádár beígérte: egy írása miatt szinte egyből kitették volna Mocsárt a pártból, de végül a megyei VB büntetésül inkább kihelyeztette vidékre. Még Nemes György idején is volt arra precedens, hogy a főszerkesztő kimentette a szerzőit a bajból: egy alkalommal Szirmai István összehívta az Írószövetséget, ahol bejelentette a renitens írókkal és szerkesztővel szembeni elmarasztaló döntéseket: Simon István nem volt párttag, ezért állami büntetésben részesült azokért a hibákért, amelyeket a Kortárs főszerkesztőjeként elkövetett Galambos Lajos, Csoóri Sándor és Csák Gyula írásainak meggondolatlan közlésével. Galambos pártbüntetést kapott, mivel a Kortárs-ban folytatásban közölt Zsilipek című regényében volt egy passzus, amely Románia diplomáciai lépését váltotta ki. Csoórit egy évre eltiltották a publikációtól, mert egy hosszabb novellájában súlyosan vétett a magyar-szovjet barátság ellen (a Magyarországon állomásozó szovjet hadseregcsoport tisztjeit ócsárolta azzal, hogy azt állította: könnyűvérű lányokat visznek a temetőbe, s pénzért a sírhantokon szerelmeskednek velük). Csák Gyulát egy színdarab szövegének közzétételéért büntették meg: Békesség a bűnösöknek című színműve tele volt súlyosnak ítélt ideológiai tévedésekkel és ellenséges megnyilatkozásokkal. Ezért is várták el Nemestől, hogy bocsássa el jelenlegi munkahelyéről, amely történetesen az Élet és Irodalom volt, Nemes viszont azzal oldotta meg, hogy egy, Szirmainál megvalósuló beszélgetésen teátrálisan lehúzta a színdarabot: “Ne haragudj, Gyuszi, miután újra alaposan elolvastam a művedet, meg kell mondanom, hogy nagyon gyenge. Ha ez a mű jó, átütő erejű, minden, ami kifogásolható benne, nagy hatással lehet az olvasóra, pláne a nézőre, ha netán előadnák a művet. De így? Egy rossz műnek semmiféle hatása, funkciója nincs. Vedd úgy, hogy ez a színdarab nincs is.” A beszélgetés végén Szirmai, kissé ügyetlenül fedezve önnön visszavonulását, így búcsúzott Csáktól: “Egyelőre csak dolgozzon az Élet és Irodalomnál nyugodtan. Aztán majd meglátjuk.”
Megszületik az OMSZ jelentés, ami ténybeli tévedések sorozatára világít rá Nemere cikkét illetően. Mindenki retorzióra számít az ÉS-nél, Jovánt pedig Aczél György hívatja. A főszerkesztő azt hiszi, leváltják, de a művelődésügyi miniszter közli: “Nem csinálunk magukból mártírt!” Az ÉS esetén a megtorlás elmarad, Jován ezért talán úgy érzi, nem érdemes húzogatni az oroszlán bajszát.
A sajtóbotrány csúcspontja is eljön: a Déli Hírlap lehozza a “tények ismeretének teljes hiánya” c. cikkét, amiben légből kapottnak tűnő közlésével rámutat, az Inkubátoros-incidens tekintetében valójában Nemerének volt felróható az inkubátor lehűlése is.
Titkok könyve
Nemere mocskolása alaptalan volt: az OMSZ jelentés nem tartalmazott utalást felróhatóságra az inkubátort illetően, noha azt szóvá tette, lett volna egyéb mód is a gyerekek melegen tartására.
Nemere viszont hiába várja az ÉS-től, hogy kiálljon érte, a Két deci benzin körüli viszálykodásról elviszi a fókuszt az ún. Feltaláló-vita: Mezei András költő cikke, a Valami nincs kitalálva lírai hevületével és sarkított igazságaival késztet ellenkezésre. (Már az alcímei is sugalmazó erejűek: Nem kellenek a találmányok?, Így mulat egy kis ország?, Ki a felelős az érdektelenségért?). Értelmiségi paláver kerekedik a lapok hasábjain, ami egy sajtótájékoztatón tetőzik; ezzel az állam miniszteri szinten legitimálja az ÉS közéleti eszközeit. Jován álma ezáltal megvalósul, az ÉS példányszáma megnő (az évtized végére 29 ezerről 60 ezerre nő), a vidéki lapok még a sajtótájékoztatón is csöndben maradnak. Azon kívül, hogy egy “kvázi helyreigazítással” áthárították Nemerére a felelősséget, az ÉS nem áll ki a szerzőjéért:
“Megvizsgáltuk a riportban foglaltakat… nincs híján szerzői elfogultságnak… tárgyi pontatlanságok és tévedések is találhatók.”
Nemere nem hagyja annyiban. Önálló riportkötet írásába kezd, emiatt meglátogatja egy korábbi, Mandl nevű munkatársát, aki megerősíti számára az üzemanyag-takarékossági versenyt. Az “Amikor hallgat a sziréna” című kéziratának két fejezete megjelenik a tatabányai Új Forrásban, “A gázpedálra mindig szükség van” cím alatt.
Ebből kiderül az is, hogy Nemere találkozott egy névtelen OMSZ vezetővel; egy kávézóban ültek le, ahol informátora is megerősítette a verseny létezését, majd elmondta: a Két deci benzin megjelenésekor pártállami módszerekhez folyamodtak, mindent bekértek Nemeréről, kikérdezték a volt munkatársait is, hogy van-e valami terhelő rá nézve.
Újabb megtorlás következik, a Kádári sajtópolitika ezúttal tényleg érvényesül: az OMSZ helyreigazítást követel az Új Forrástól. Perbe fogják Payer István főszerkesztőt, akinek újra és újra meg kell jelennie a Törvényszéken. Nemere is ott van a tárgyaláson, de nem szólítják tanúként. Payer nehezen viseli a meghurcoltatást, mégis lehozza az első, majd második helyreigazító nyilatkozatot.
1979-ben Dr. Bencze Béla OMSZ főigazgató beterjeszti újabb jelentését az MSZMP illetékeseinek, illetve a Minisztériumnak, egyben tájékoztatja őket Nemere forrásairól, így Mandlről és a titokzatos Informátorról; kilátásba helyezi a szerző elleni jogi lépéseket. Tollal kerül felvezetésre a Kornidesz Mihálynak megküldött kísérőlevélre: “Ezt követően sajtóperre került sor, melynek során a bíróság helyreigazító közlemény közzétételére ítélte az Új Forrás szerkesztőségét!”
A riportkönyvre kötött szerződéstől a kiadó eláll. Nemere ezzel elengedi a szociológiai botrányriporteri szerep hajszolását, és inkább mással kísérletezik: az akkor népbutításnak és áltudománynak minősített forteánus irodalommal.
Az ÉS megduplázta ugyan az eladott példányszámot, de a lapkiadási szakma közben megváltozik; több mint 25 éves megoldások válnak egy csapásra korszerűtlenné: a Népszabadságnál már 1977-ben kilátásba helyezték, de 1981 januárjától hivatalosan is átalakul a gyakorlat. A világ már nem lesz ugyanaz, az értelmiség számára sem. Váncsa az írás rovására iszogat, erre utal “Delirium” című írása is, melyről értesül kollégája, Könczöl Csaba is, a dekadens irodalmi réteg egyik kijózanodott tagja; e lelombozó fejleményt utóbbi szintén írásba foglalja “Levél szesz-ügyben” címmel.
Payer István nehezen viseli a kiszámíthatatlan elszámoltatásokat, 1984-ben agyvérzést kap, nehéz főszerkesztői sorsáról meg is emlékeznek az ÉS-ben megjelent nekrológjában.
1986-ban Nemere megírja a nagy hatású Titkok könyvét, de mivel az a tradícionális tudományokat (is) kritizálja, akadémiai szinten kezdik bírálni: egy MTA tag lehúzó cikkébe Pazár Miklós is beleáll. Minél többen szapulják a könyvet, annál jobban fogy (110.000 példány fogyott el). Ezt Nemere az ÉS-ben köszöni meg Beck Mihály MTA tagnak, aki erre ugyanott azt válaszolja: “az áltudomány: üzlet”, mindez gyakorlatilag kijelöli Nemere előtt a hivatásos írói karriert, miközben bizonyítékát adja annak: Nemere megbékélt az ÉS-el.
1995-ben egy vele készített interjú kapcsán Zöldi László megemlékezik a benzin vitáról a 24 óra című lapban; sokáig ez lesz az utolsó alkalom, hogy felmerül a téma. 2003-ban kibuknak a súlyos problémák az OMSZ-ben, amikor visszavonják Göbi Gábor főigazgató és Moró Ákos gazdasági igazgató vezetői megbízatását. Nem evidens, hogy Nemere Istvánnak igaza volt-e. Tény, hogy nem állt szándékában hazudni, ténybeli tévedések és drámai túlzások pedig előfordulhattak botrányt keltő riportjában, de rámutatott, hogy a mentőszolgálat siralmas eszközpark birtokában próbál életeket menteni. Ma már ilyen problémák nem állnak fenn, de másfélék igen: generációs élménnyé vált a fél órás késéssel kiküldött mentőkocsi, pedig ezen a téren a 70-es években még nem volt gond.
Köszönet illeti Zöldi Lászlót, amiért Az ÉS vitái című könyvében összefoglalta az Élet és Irodalom hasábjairól tükörződő folyamatokat. A kiadvány hatalmas segítség volt.