A Támad a Mars! gülüszemű lényeiről ma már mindenkinek Tim Burton emlékezetes filmje jut eszébe, és persze joggal dominálja audiovizuális memóriánkat a szkafanderes marslakók szegényes szókincse, a már-már sci-fi paródiának is beillő családi film múltja a 1996-os bemutatónál jóval messzebbre nyúlik vissza.
1955-ben Len Brown még csak tizenhárom éves volt, amikor a buszon ülve észrevett egy ifjúsági magazint egy újságos bódéban. A Triple Nickel Books kiadványa volt, a borítóján egy mosómedve-sapkát viselő puskás férfi illusztrációjával, amint épp becserkészi egy indián. Amerika akkorban Davy Crockett lázban égett, köszönhetően a Disney televíziós műsorának, aminek a hatására egy generáció kezdett Crockett-témájú kártyákat gyűjteni. Másnap reggel Len legyalogolt két mérföldet, hogy megvegye a kiadványt. Úgy döntött, levelet ír a számára ismeretlen kiadónak, amire válaszul pár nappal később telefonhívást kapott. Woody Gelman volt az, a Triple Nickel Books kiadó vezetője, egyben a rágó, illetve gyűjtőkártyák forgalmazásával foglalkozó Topps Chewing Gum Inc. kreatív igazgatója. Woody dolga volt az egyes gyűjtőkártya-sorozatok kiadásának megtervezése. Azért telefonált, hogy meghívja az ifjú Lent a Topps brooklyni irodájába, ahol mint kiderült, csak úgy árad a rágógumi illat, ami olyan sűrű volt, hogy a fiatalember a nyelvén érezte a cukor ízét. Ezt követően öt éven át tartották a kapcsolatot. Többnyire telefonon beszéltek, de Woody így is olyan volt számára, mint egy második apa. Amikor betöltötte a tizennyolcat, Gelman maga mellé akarta venni a fiút. Felajánlott Lennek egy részmunkaidős asszisztensi állást, ami egy negyven éves karrier kezdete volt. Len Brown ugyanis innentől fogva a Toppsnál dolgozott, egészen 2000 májusáig, amikor is visszavonult.
Ez idő alatt megannyi, főként kártyával és matricával kapcsolatos termék fejlesztésében vett részt, a Star Trektől a Star Warsig, de a vicces márkaparódiákkal dolgozó Wacky Packages, illetve a groteszk, jellemző személynévvel megáldott gyerekeket ábrázoló Garbage Pail Kids sorozat is hozzá köthető. Több száz termékkel dolgozott, mégis ha bárki megkérdezi, melyik volt a kedvence, mindig azt válaszolja: “Mars attacks.”
Woodyval közösen alkották meg 1962-ben, bár az ötlet Browntól származott, aki prezentálta is az akkor a Topps termékfejlesztési részlegének vezetőjeként dolgozó mentorának. A terméket vállaltan az H.G. Wells féle Világok harca modern feldolgozásának szánta. Először a “Támadás az űrből” (Attack from Space) címet adták neki, amivel először meg is jelent, de mivel nem keltette fel az érdeklődést, a ma is ismert, két szavas névnél maradtak, bízva abban, hogy a rövidebb verzió impozánsabban fog kinézni a csomagoláson. Eldőlt, hogy az 55 darabos sorozat minden darabja láncolatot alkotva egy egybefüggő történetet fog elmesélni egy kezdetben sikeres, ám végül kudarcba fulladt földönkívüli invázióról. A csillagközi hódító hadjárat során a “Földi népség” komoly károkat szenved, aztán már nem csak a marslakókkal, hanem az általuk óriásira növesztett rovarmonstrumokkal is meg kell küzdeniük. Ez egyértelműen az 1950-es évek “B” kategóriás sci-fi filmeinek stílusát idézte, némi aktuálpolitikával megfűszerezve. Merthogy a Mars attacks megjelenésének történelmi vonatkozása sem mellékes: a McCarty féle “red scare”, azaz a kommunista-ellenes félelem kampány után, de még a vietnami háború és a polgárjogi mozgalmak előtt érkezett, így ez utóbbiaknak nyoma sincs a grafikákban, előbbit viszont letagadhatatlanul idézi.
Az inspiráció megvolt, azonban a dizájn megalkotása komoly feladatot jelentett. El kellett dönteni, mégis hogy nézzenek ki az antagonista marslakók. A “kis zöld lények” túl klisésnek hatottak Brown számára. A régi képregényekhez fűződő vonzalma végül elősegítette a megfelelő döntést, ugyanis eszébe jutott az E.C. Weird Science 1952-es kiadványa, melynek borítóján Wally Wood munkája volt látható. Csészealjakat ábrázolt, amint leszállnak a Földön, és az egyikből több, méretes aggyal rendelkező, szkafanderes lény lép elő. A földönkívüliek rendkívül rusnya ábrázolása akkoriban nem volt tendenciózus. Maga Brown sem látott ilyet azelőtt, egészen a This Island Earth című film 1955-ös megjelenéséig, ami magyar fordításban “A Metaluna IV nem válaszol” címet kapta. Ebben egy szolgamunkára tenyésztett mutáns is megjelenik, ami komoly veszélyt jelent a főhősök számára. Végül ez a lény szolgált a tökéletes inspirációként a marslakók megálmodásához.
Szükség volt további alkotókra is. Felvették a kapcsolatot Wally Woodal, aki épp a Crazy Cards néven elhíresült, jellemzően tréfásan hamis információkat közlő Believe it or not sorozaton dolgozott. Arra kérték, segítsen megalkotni a “Marsos kártya” koncepcióját. Az első szkeccsek gyönyörűek voltak, mégis hiányzott belőlük valami. Izgalmasabb ábrázolásra volt szükség, hogy megragadja a fiatalabb generáció figyelmét. Az volt az elképzelés, hogy minden egyes kártyának meg kell állnia a helyét keménykötésű könyvek borítóján is, és akár egyetlen pillantással is ki tudjon rajzolódni egy drámai történet. Ekkor merült fel, hogy egy, már meglévő gyűjtőkártya stílusával dolgozzanak. Felkeresték Bob Powellt, a veterán képregény-művészt, aki 1961-ben az amerikai polgárháború eseményeit ábrázoló, Civil War News című kártya-sorozaton dolgozott a Toppsnak, melynek stílusa végül is visszaköszönt a Mars attackson.
Felvázolt három-négy szkeccset minden, a Brown-Gelman párostól kapott szcenárióhoz, melyek közül kiválasztották a legjobbakat. A kész vázlatokat aztán megküldték Norm Saunders nevű festőjüknek, aki korábban a 40-es, 50-es évek ponyváit illusztrálta. Saunders az ecsetvonásaival további részletekkel gazdagította az egyébként is meghökkentő képeket. A munka hat hónapig tartott, de végül elkészült a sorozat mind az 55 darabja, melyből csak az utolsó kártya lógott ki, ez volt ugyanis a checklist, azaz az 54 darabot felsoroló ellenőrző lista.
Mielőtt azonban a futószalagra küldhették volna a terméket, meg kellett futtatni a Topps felső vezetőjénél is. Joel Shorin minden más esetben egy egyszerű biccentéssel hagyta volna jóvá a projektet, de a Mars attacks esetén már nem volt ennyire bizakodó. Néhány illusztrációt túl erőszakosnak talált, nem beszélve arról, hogy pár kártya hiányos öltözékben ábrázolta a nőket. Vagy 12 képet kellett visszaküldeniük emiatt Saundersnek, aki kissé finomította korábbi munkáit: elhagyott néhány brutálisabb részletet, illetve csökkentett a szabad testfelületek arányán. Mindezek ellenére Shorin még mindig aggódott a közvélemény miatt, ezért egy addig példátlan húzás mellett döntött: eltávolíttatta a kártyákról a Topps nevét, mint a szerzői jogi oltalom jelölését, és egy kitalált cég nevét helyeztette el rajtuk. Ez volt a Bubble Inc., egy fiktív vállalkozás neve. Az első kártyák ezen a néven jöttek ki.
A média hamar felkapta. Több ogránum is nevesítette a borzalmakat, mely a Mars attacks kártyákról visszaköszön, ez pedig újfent elbizonytalanította Shorint. A szatirikus, továbbra is obszcén illusztrációkat a szülők is ellenállással fogadták (valamelyik kártya például egy védtelen kutya “megsemmisítését” ábrázolta), ezért a sérelmezett 13 kártyát a Topps cenzúrázni volt kénytelen. Shorin dilemmáját, miszerint kell-e egyáltalán újabb kiadást nyomni a termékből, az döntötte el, amikor hívást kapott egy Connecticutban élő barátjától, aki történetesen a kerületi ügyész volt. Valószínűleg közölte vele, hogy a Mars attacks nem gyerekeknek való, és figyelmeztette, hogy amennyiben az államban többet bocsátanak ki a kártyából, annak következményei lehetnek. A rossz sajtó, az aggódó szülőktől származó levelek, illetve az ügyész telefonhívása végül beverte az utolsónak vélt szöget a Mars attacks koporsójába. Eldőlt, hogy a sorozat bővítése nem várható egyhamar.
Az elérhetetlenség azonban csak fokozta a kártyák iránti vonzalmat, mely olyannyira kitartott, hogy a sorozat két évtized elteltével is téma volt. A gyerekek számára egyébként is a tabu jelleg tette érdekessé. 1984-ben a Rossem Enterprises újranyomtatta az eredetileg cenzúrázott 13 kártyát. Ugyanebben az évben Renata Galasso, vállalkozó és kártyagyűjtő az egész sorozatot újranyomta. 1988-ban a Topps és a Pocket Comics együttműködött egy 54 számos képregény-adaptáció kiadásán, de annyira rossz számokat hozott, hogy 4 szám után megálltak vele. A 90-es években, amikor a Topps belépett a képregény iparágba, több mint tizenkét számot adtak ki a Mars attacks képregényekből, 1994-ben pedig kibocsátottak egy bővített settet, ami elég volt ahhoz, hogy 100 darabossá tegye a sorozatot. Az igazi áttörés 1996-ban jött el, amikor is decemberben megjelent a jól ismert Tim Burton film Jack Nicholsonnal, Glenn Close-al, Michael J. Fox-al és még megannyi ismert színésszel. A “B” kategóriás sci-fi filmek sztorija, mint fő inspiráció, persze ezúttal is észrevehető volt.
Napjainkban a Mars attacks kártyák nagyon ritkák. Gyűjtésük évtizedes elköteleződést kíván. Ha egy-egy eredeti darab feltűnik valamilyen gyűjtőkártya-vásáron, szinte percek alatt elkel, horribilis áron. Az eredeti 55 darabos sorozatot, melyet annak idején centekért lehetett megvásárolni, állapottól függően ma már akár 25 ezer dollárra is értékelik. A teljes gyűjtemények szerencsés birtokosait ma már számon tartja a nem-sportkártya gyűjtők közössége, véleményük mérvadó a köreikben. Többen állítják, hogy sose láttak bontatlan csomagolást, azaz a 60-as években a gyerekek ennyire vágytak arra, hogy megismerjék, milyen kártya birtokába kerültek, illetve akkor senki nem gondolt arra, hogy egy bontatlan csomag később komoly vagyonelemmé fog válni. Korabeli jelentőségénél fogva a szerencsés tulajdonosok gyakran nem vigyáztak rájuk, a hanyagság miatt a sarkok megcsorbultak, a papír is meghajlott, nem beszélve arról, hogy a fiatalok esetenként befőttes gumival fogták össze a gyűjteményüket, ami idővel bevágott két oldalt a papírba, súlyosan megkárosítva ezáltal a kártyákat, mai szemmel rengeteget rontva az értékén.
Pedig 1962-ben a Topps kb. 30 méltatlankodó levelet kapott a gyerekektől. Mindegyikük ugyanarra az üzenetre fektette a hangsúlyt: a Mars attacks kártyák nem valók a gyerekeknek, és remélik, hogy a cég hamarosan lecseréli a sorozatot olyasmire, ami sokkal inkább szolgálja az oktatásukat. Az egyik levél azonban tartalmazott egy további mondatot:
“Nagyon szeretjük gyűjteni a Mars attacks kártyákat. A tanárunk kényszerít rá, hogy ezeket a leveleket írjuk Önöknek!”
Mint kiderült, a tanáruk íratta meg a Toppsnak címzett leveleket a tanulókkal, a tartalomra természetesen elsősorban ő gyakorolt hatást. Felnőttként több Mars attacks rajongó számolt be arról, hogy a felnőttek ellenszenve először titkolózásra, aztán színlelt együttműködésre késztette őket. Egy kanadai blogger, Kevin Glew számos beszámolót kapott, melyek többnyire arról szóltak, mekkora nemtetszéssel fogadták a szülők, amikor gyermekük hazaállított néhány ilyen kártyával. A reakció azért is meglepő, mert a korábbi, Civil War News sorozat, melyből a Mars attackshoz merítettek, legalább annyira erőszakos volt, mint utódja, mégsem fogadta a társadalom akkora ellenállással.
“Mivel a Civil War News történelmi alapokon nyugodott, a szülők figyelmen kívül hagyták a vérengzést, és azt mondták, ebből biztos tanulnak a gyerekek.”
Állította Bernie Mertes, aki később egy azóta megszűnt, önálló weboldalt szentelt az általa nagyra tartott Marsos sorozatnak. Mertes hangsúlyozta, történelmi alapok ide vagy oda, a Civil War News kártyáin is szerepelt esetenként fiktív információ.
Ezeket a kártyákat ma már értelemszerűen nem lehet kereskedelmi forgalomban kapni, azonban a Topps különböző albumokat adott ki, melyekhez kártyákat mellékel. Így a Mars attacksnak szánt kiadvány borítójának belső oldalába is be van ragasztva egy vékony fóliatasak, benne 4 kártyával az újonnan kiadott sorozatból, mely gyűjtői szempontból említésre is méltatlan, egy fan számára viszont kellemes a tudat, hogy 60 évvel később is birtokolhat ilyen kártyákat.
Források:
Mars attacks / by the Topps Company Inc. 2012 (Abrams ComicArts)
Toonopedia
Psacard.com (Kevin Glew)