[Az alábbi cikk szerzője „Zétény”, több mint 11 évet dolgozott a Mentőknél. Az ott szerzett tapasztalait felhasználva vizsgálta meg a tárgyi bűnüggyel kapcsolatban megismerhető körülményeket.]
A csepeli kettős gyilkosságról szóló könyv megismerése után úgy gondoltam, hogy közel 12 évnyi, bajtársak közt eltöltött idő után megosztom a tényregény szerzőjével és a kedves olvasó közönségével azt a szakmai nézőpontot, amit eddig nem olvastam sehol. Így az olvasó számára érthetően megfogalmazva kerül megcáfolásra az a tény, miszerint Kun Tamás sokkos állapotban érkezik meg a zöldségeshez a lövöldözés után.
Mit igazol a hangfelvétel egészségügyi szempontból?
A hangfelvétel egy részének, egészen pontosan az utolsó három percnek többszöri meghallgatása és „elemzése” után, a Csepeli kettős gyilkosság című könyvben található leirat, valamint egyéb források alapján Kun Tamás sérülését illetően egy mentőszolgálatos az alábbiakra tud következtetni:
A jellege súlyos lehetett, de nem életveszélyes. A gyilkosság helyszínéről készített, nyilvánosan is fellelhető képfelvételek alapján egyáltalán nem volt jelentős mennyiségű a végtagjából csöpögő vér. Viszeres vérzéseknél, vagy fejsérüléseknél komolyabb mennyiségű vérrel lehet találkozni, és a sérült azokban az esetekben sem szokott sokkos állapotba kerülni.
Tudvalevő, hogy a földön elterülő folyadék ránézésre mindig többnek tűnik. Ezért szokott előfordulni, hogy egy laikus az eset bejelentésekor rosszul méri fel a helyzetet, és azt állítja, hogy a beteg „több liter vére elfolyt”. Egy mentésben jártas szakember viszont tudja, mi az a szemmel is látható vérmennyiség, ami arra utalhat, hogy a sérült már rossz állapotban van.
Egy átlagos felnőtt emberben kb. 4,5-6 liter vér kering, ami a testtömeg kb. 7-8%-a. Fontos megjegyezni, hogy ez a mennyiség a testméret, életkor, egészségi állapot és nem függvénye. Kun Tamás a cselekmény idején „obes” (kövér) testalkattal rendelkezett, saját bevallása szerint is 150 kiló környékére volt tehető a testsúlya. A szívének tehát egy ekkora testet kellett kiszolgálnia 0-24 órában.
A sebzést követően különösebb felkiáltás nem hallatszik, illetve erre való utalás a leiratban sem szerepel, ezért nagy bizonyossággal vélelmezhető, hogy a bűncselekménykor felszabaduló adrenalin már dolgozott benne. Ehhez még hozzájött a sérülésnek betudható további adrenalin, az erre visszavezethető, egyedi mentális állapotára pedig az önsebzését követő, némiképp közömbösen hangzó kijelentéséből is lehet következtetni: a sérülését gyakorlatilag letudta egy „Baszd meg, kézen lőttem magam!” közléssel.
Az önsebzést követő percekben hangos pakolás és verbális kommunikáció hallatszik, illetve azt is tudjuk, hogy a megmaradt lőszereket Kun elrejti az udvaron lévő szemetesben, majd ezután megy át az iskolával szembeni zöldségeshez, hogy segítséget kérjen. Ám először nem a mentőket hívatja, hanem a telefonjában szereplő számok valamelyikének feltárcsázását kéri a zöldségestől. A sokkos állapotban lévő beteg nem erről ismeretes; az inkább azt akarja, hogy mentsék meg az életét (elvégre fél, hogy meg fog halni), beszéde elkent, érthetetlen, nem tud a saját lábán mozogni, de a legtöbb esetben már nincsen eszméleténél. Ha időközben a vérveszteség miatt kialakuló vérnyomás hiánya miatt eszméletét veszti, azt csak úgy nyerheti vissza, hogy infúziót kötnek be, illetve, ha felpolcolják a lábát (melyet a szakirodalom Trendelenburg fektetésként ismer). Ha Kun Tamás az önsebzéskor artériás (spriccelő) vérzést szenved, akkor pár percen belül, még az épületben elvérzett volna, valószínűleg esélye sem lett volna a zöldségeshez átérni, már csak a testalkata miatt sem.
Az önsebzéstől számítva több mint 3 perc telik el, míg az ajtó nyikorgásával megszűnnek az iskolában a zajok. Ennyi idő alatt elvérzett volna. Ha ehhez még hozzászámoljuk azt az időt is, hogy a lőszereket elrejti a szemetesben, továbbá, hogy egyeztet Deme Gáborral a fiktív csuklyás támadóról – ergo a hatóságok félrevezetéséről – akkor meg pláne teljes mértékben lehetetlen, hogy túlélje.
A sérülés súlyossága
A sérüléseit ismerhetően a zöldségeshez kiérkező rendőrök kezdik először ellátni, amíg a roham mentő ki nem ér a helyszínre. Ekkorra már több hivatásos fotós is értesül az esetről, és nem csak indulás előtt, de a kórházba szállítást követően is készülnek róla felvételek; ezeken egyértelműen látszik, hogy mindössze egy darab vénáját biztosították a sérültnek.
Ez már csak azért is jelentős szakmai szempontból, mert az önsebzéstől számítva, míg megérkezik a roham mentő a helyszínre +14 perc telik el a már említett perceken túl. Ha valóban sokkos állapotban találják, alacsony vérnyomással, akkor a mentőben a szakemberek nem félülő helyzetben helyezik el a hordágyon, hanem az említett Trendelenburg pozícióba, és nem egy vénán keresztül juttatták volna az infúziót az ereibe, hanem legalább két nagy lumenű vénán keresztül. Sokkos, súlyos vérveszteségen átesett betegeknél általában ez a bevett protokoll. A képek alapján a sérülését (feltehetően) tamponálták, majd fedőkötést alkalmaztak és a beteg nyakába kötötték a kezét, hogy ne érje terhelés, illetve, hogy a vérzés (a kötözés ellenére is) csillapodjon.
Továbbá azért is vélelmezhető, hogy Kun Tamás nem volt sokkos állapotban, mert az épületet átvizsgáló rendőrök röviddel a mentők kiérkezése után szóltak az egység tagjainak, hogy találtak még két sérültet az épületben, ezért a mentőorvos és a mentőápoló bemennek az épületbe, és a gépkocsivezető felügyelete alatt hagyják Kunt. Ha súlyos állapotban lett volna a sérült, ilyen döntést egészen biztosan nem hozott volna meg a mentőorvos.
A kórházba érkezés megörökített pillanatain is látható, hogy nem hordággyal veszik ki a sérültet a mentőautóból, hanem saját lábán száll át egy másik, kórházból hozott hordágyra. Ahogy tolják be, a folyosón készült fényképen is látható, hogy egy darab véna van biztosítva, és egy elzárt infúzió van a lábánál, nem pedig valakinek a kezében, megnyitott állapotban. Ez is arra enged következtetni, hogy a vérnyomása rendben volt és nem igényelt folyadékpótlást.
Szakmai szemmel a cikk írója kíváncsi lett volna a mentőorvos által készített ún. esetlapra, ami gyakorlatilag egy „jelentés” arról, hogy kiérkezéskor mit tapasztalnak, milyen állapotban találják a beteget, milyen terápiát alkalmaztak stb. Az esetlap megismeréséből visszaigazolása vagy cáfolata következett volna a cikkben leírt vélelmezéseknek, de meggyőződésem, hogy nem állok távol a valóságtól.
A borítókép és egyéb fotók forrása: Veres Viktor (Blikk)