Korábban írtunk a Kennedy-merényletről, így a hivatalos álláspontot, és a konkrét cselekménnyel összefüggő, leglényegesebb körülményeket felesleges lenne itt felidézni. Van azonban egy értelmezése annak, mi is állhatott az egész világot megrendítő cselekmény hátterében, s ez olyan elméletnek minősül, melyre fél évszázaddal korábban valaki egy büntetőeljárást alapozott. Az alábbiakban az egyetlen olyan összeesküvés elmélettel fogunk foglalkozni, melynek feltételezett résztvevője a vádlottak padját is megjárta.
A JFK – A nyitott dosszié kétség kívül a legmeghatározóbb film a témában, noha megjelenésekor a kétséges tényekhez való kritikátlan viszonyulása, mindinkább a rendező elfogult hozzáállása elég nagy nyilvánosságot kapott. A Washington Post című lap „Dallas Csodaországban: Oliver Stone Kennedy-merénylet változata a paranoia határán játszódik” címmel jelentetett meg cikket, melyben a szerző így gúnyolódott a filmről: „Hazugság és szélhámosság. A Kennedy-gyilkossággal van-e dolgunk, vagy a »könnyű lovasság támadásával«.” A durva támadás mögött lényegében két személy húzódott meg: George Lardner újságíró és Harold Weisberg, az anyaggyűjtő. Weisberg, a Kennedy-gyilkosság kutatóinak nagy öregje juttatta hozzá Lardnert az (összesen hat) forgatókönyv-tervezet egyikéhez.
„Lopás!” – őrjöngött akkor Oliver Stone, a rendező, mire Weisberg egy méltatlan sorral vágott vissza: „Akik szexet adnak el, azoknak több a tisztességük, mint akik a Kennedy-gyilkosságot marcangolják”. Ezzel groteszk méreteket öltő iszapbirkózás vette kezdetét. Stone náci módra viselkedő CIA-ügynöknek titulálta Lardnert, aki pedig visszaszájalt: a „kis szarházinak” végre „be kellene fognia a pofáját”. Más kritikusok is ihletet kaptak. Stone-t hazugnak és sarlatánnak nevezték, történelemhamisítást és a történelmi forrásanyagokkal való kétes manipulálást vetettek a szemére. Néhányan csak viccelődtek rajta („Tényekkel táncoló”), mások nyílt bojkottra szólítottak fel. A felek már épp kezdtek kimerülni az egymást illető bókokból, amikor kiderült: Fletcher Prouty, a Stone egyik tanácsadója a nyilvánosság előtt szélsőjobboldali tevékenység gyanújába került, noha a rendezőt korábban olyannyira meggyőzte, hogy még a JFK-be is beépítette a karakterét (Donald Sutherland alakította Mr. X-et, a misztikus informátort).
Egy louisianai történet
A fentiekben taglalt film főhőse egy New Orleans-i ügyész, Jim Garrison, aki alapos gyanúval feltételezi, hogy rálelt a Kennedy elleni összeesküvés résztvevőihez vezető szálra. A szereplők igaziak, hovatovább a cselekmény is történelmi jelentőségű: kis feljavítás mellett mutatja be az egyetlen büntetőeljárást, amit az elnök meggyilkolása ügyében indítottak az USA-ban; mivel a hivatalos narratíva szerinti merénylő, Lee Harvey Oswald is merénylet áldozata lett, őt nem volt mód a vádlottak padjára szólítani, bár élete egy bizonyos szakaszán New Orleansban élt.
1963. november 22-én délután – azon a napon, amikor John F. Kennedyt meggyilkolták, Guy Banister magánnyomozó és egyik alkalmazottja, Jack Martin együtt italozott egy helyi bárban. Amikor visszatértek Banister irodájába, a két férfi heves vitába keveredett. Martin szerint Banister mondott valamit, amire ő azt válaszolta:
„Mit fogsz csinálni? Megölsz, mint Kennedyt?”
Banister előrántotta .357-es magnum revolverét, és többször megütötte vele Martint. Emiatt vált gyanússá a Banister-szál a New Orleans-i ügyészségnek.
Jim Garrison akkor már érdeklődött a Kennedy merénylet iránt; el is olvasta a Warren-jelentés 26 kötetét, amit eleinte szakmabeli érdeklődésével böngészett, később már egyre lázasabb izgalommal rohant végig az oldalakon. Evidens lett számára, hogy a bizottság nem a nyomozók és ügyészek furfangosságával állt hozzá a kihallgatásokhoz, a gyanús szálakat nem követték, illetve számos olyan bizonyítékot figyelmen kívül hagyott, amelyek felett egy bűnüldöző semmiképp sem hunyt volna szemet. Az érintettek hívásadatait vizsgálva is számos anomáliát fedezett fel: olyan személyek, akik a Warren-jelentés szerint nem is ismerték egymást, valójában intenzív kapcsolatban voltak a gyilkosságot megelőzően.
Akkor kezdett igazán gyanakodni, amikor felismerte: Oswald kapcsolatban volt az ex FBI-os Guy Banisterrel; azonos volt a székhelyük, Banister pedig agent provocateurnek, kvázi botránykeltőnek használta: Castro-párti szórólapokat osztogatott, amin rajta volt a pecsét Banister címével. Ezzel nyert bizonyosságot Garrison számára, hogy Oswald és a titkosszolgálat között lehetett kapcsolat.
Az ügyész Jack Martintól megtudta, hogy Banister kapcsolatban állt a „pontchartraini tizenegyek” nevű csoporttal. Mint kiderült, egy házban CIA támogatással kubai emigránsokat képeztek ki, ún. false flag (hamis zászlós) akciók végrehajtására. Az FBI Kennedy nyomására felszámolta a csoportot, bár Garrison úgy vélte, Banisternek kedveztek azzal, hogy nem az irodájában csaptak le, elvégre régen FBI-vezető volt, illetve haditengerészeti hírszerző. Mire hozzá eljutottak, irodájában csak katalóguskártyákat talált az ügyészség (olyan címekkelfegyverek, lőszerek, JFK polgárjogi programja).
A nyomozás alapján kiderült Garrison számára: a Kennedy-merényletben New Orleansnak talán nagyobb szerepe van, mint Dallasnak. Igaz, hogy a bűncselekményt Dallasban követték el, de az ügyész szerint a merényletet New Orleansban tervezték meg, ott válogatták ki a végrehajtókat, s döntöttek arról, mit kell tennie Oswaldnak a „csalétek“ szerepében. Minderre lényegében Jim Garrison mutatott rá az 1967-es bírósági tárgyaláson. Ugyanazon év februárjában szenzációs hír látott napvilágot Amerikában. A New Orleans-i ügyész kijelentette, hogy ismer olyan személyeket, akik részt vettek az elnökgyilkosságban, és letartóztatásuk csak idő kérdése.
David Ferrie
A rendkívül megjegyezhető külsejű férfi neve azonnal felmerült. Több tanú vallota, hogy látták Ferrie-t Oswald társaságában. Pilóta volt, a Batista elleni forradalom idején a CIA fizetett ügynökeként tartózkodott Kubában, és amikor az USA-ba emigrált, egy magánnyomozó irodában kapott állást. Állítólag együtt dolgozott a pontchartraini tizenegyekkel is. A merényletet követő napoknan Jack Martin is emlegette, hogy Ferrienek köze lehet JFK halálához.
Az ügyészség kerestette Ferrie-t, de kiderült, hogy a november 22-ről 23-ra virradó éjszaka elutazott Houstonba. November 25-én azt vallotta, a „Winter Land Skating Ring“ pályán korcsolyázott. Ferrie-t céltudatos embernek ismerték, s ezért kétségeket váltott ki, hogy ilyen céllal utazott volna 550 kilométert éjszaka, rossz időben. Ferrie elmondta, „egy ideje fontolgatja egy korcsolyapálya megnyitását New Orleansban”, és információkat akart gyűjteni a jégpálya üzletágról.
„Kijelentette, hogy bemutatkozott Chuck Rolland pályamenedzsernek, és hosszasan beszélt vele a pálya telepítésének és üzemeltetésének költségeiről.”
A pálya tulajdonosa a kihallgatás során azt vallotta, hogy 23-án délután Ferrie valóban megjelent a jégpályán, de nem is vett a lábára korcsolyát. A szemtanúk szerint el sem mozdult a telefon mellől, hívásra várt és maga is telefonált. Három óra múlva elutazott Houstonból Galvestonba (ami 75 kilométernyire volt Houstontól), és a november 23-i éjszakát a város egyik moteljében töltötte (mint ismert, ez a merénylet másnapja volt).
Ferrie vallomása a houstoni útról csak megerősítette az ügyészség gyanúját. Azonnal letartóztatták és átadták az FBI helyi szervének. Viszont Jack Martin, aki azelőtt tanúsította Ferrie részvételét a gyilkosságban, visszavonta vallomását. Az FBI Ferrie-t szabadlábra helyezte, majd a kihallgatás harmincoldalas jegyzőkönyvét a „titkos dokumentumok“ közé sorolták.
Megmerítés
Oswald előélete önmagában is gyanús volt, de annak ismeretében, amit Garrison és ügyésztársai tudtak, úgy tűnt, mintha a későbbi merénylőt idejekorán össze akarták volna kommunistázni, hogy amikor lebukik, mindenki megkapja a választ arra hogy miért tette.
„Megmerítés” – Így nevezték a hírszerzők világában azt a gyakorlatot, amikor a kívánt kép létrehozása érdekében folytatattak manipulációt. A karakter tudatos terhelését jelentette aggasztó és gyanakvásra okoz adó vonásokkal. Oswaldot azzal kívánták megmeríteni, hogy rövid ideig New Orleansbe küldték Banister irányítás alatt, hogy ott provokáljon.
Garrison szerint az összeesküvés gyökerei az 1961-es sikertelen Kuba-ellenes invázióig nyúltak vissza. Azt megelőzően hozott létre a CIA az Egyesült Államok déli részén Kuba-ellenes csoportokat. Ebben az összeesküvésben Oswaldnak — Garrison szerint — Fidel Castro meggyilkolása lett volna a feladata. A csoportnak, kubai ellenforradalmárokon kívül, az államügyész szerint tagja volt Ruby, Oswald későbbi gyilkosa is, maga Oswald és több vezető New Orleans-i személyiség, köztük Clay Shaw. Amikor a CIA megvonta tőlük a támogatását, elhatározták hogy bosszúból Kennnedyvel számolnak le, így szólt legalábbis az ügyészség gyanúja.
Egy elmélet szerint Oswaldot beszervezte a Kennedy elleni összeesküvés, és gyakorlatilag ők helyeztették a tankönyv raktárba, de nem azért, hogy merényelje meg az elnököt, hanem hogy csak szimulálja azt, mintegy demostrálva: könnyű elkövetni a merényletet; az összeesküvés hívők is úgy gondolják, Oswaldot csak egy baleknek rakták oda (melyre utalt is a kihallgatását követően, amikor azt mondta a sajtó munkatársainak: I’m a patsy); valamennyi elmélet és hivatalos álláspont ismeretében azonban tudható, az az elképzelés, hogy Oswaldnak nem volt köze a merénylethez, meglehetősen elrugaszkodott elképzelés, ami viszont biztos: a merényletet megelőzően különböző ál-Oswalodk jelentek meg szerte az országban.
Ál-Oswaldok
1961. január 20-án két férfi jelent meg a North Clairborne Avenue-i Bolton Ford autókereskedésben, a Demokratikus Kub barátai nevű szervezet képviseletében. Tíz furgonra volt szükségük, a hazafias célok miatt árengedmény kértek. Feltételezhetően a Disznó-öbölbeli akcióra kellettek, de a fő célja az elterelés volt: a CIA így akarta álcázni saját szerepét. Az egyik férfi Joseph Moore-ként mutatkozott be, sebhelyes spanyol amerikai volt, többször látták ők korábban, amint „őrzi vagy védelmezi” a röpiratot osztogató Oswaldot. A másik férfi Oswaldként mutatkozott be, a megrendelőre nyomtatva írták a nevét, csakhogy ezen a dátumot az igazi Oswald ekkor a Szovjetunióban tartózkodott.
Egy 1963. október 10-én kelt CIA feljegyzés szerint Oswald több alkalommal is érdeklődött a Szovjet követségen, nem-e keresték telefonon. Szemtanúk szerint nem ő volt az a férfi, mivel az szőke volt. A Warren bizottság kért egy fotót a látogatóról, a CIA pedig küldött egy képet egy öregemberről. Egy 1993-ban nyilvánosságra hozott, JBL és Hoover FBI igazgató beszélgetéséről szóló átirat szerint a rögzített hívásokon hallható hang is eltér Oswaldétól.
Egy másik alkalommal, a Lincoln Mercury autószalonban Oswald elvitte egy próbakörre az egyik Mercury Cometet. Száguldozott vele, majd szomorúan vette tudomásul, hogy 2-300 dollár kéne még a megvásárláshoz, de hozzátette:
„Talán mégis vissza kéne mennem Oroszországba, hogy kocsit vegyek.”
Amikor hetekkel később az eladó (Albert Bogard) hallotta a rádióban, hogy Oswaldot letartóztatták, összetépte a névjegykártyáját, hogy „ennek sem lesz egy ideig szüksége kocsira.” A főnökei, Frank Pizzo és Eugene Wilson jobban emlékezett a külsejére, és nem volt biztos benne hogy Oswald volt a szalonban. A magasság miatt voltak a legtöbben bizonytalanok. Ez az ál-Oswald valószínűleg Kerry Thornley volt: az elkövető volt katonatársa.
Clay Bertrand
Az eleinte még ismeretlen Clay Bertrand a vád szerint a CIA funkcionáriusa volt, akinek az volt a dolga, hogy beszervezze Oswaldot. Ehhez a szálhoz az ügyészek Dean Andrews, a kissé túlsúlyos, izzatag, minden nyilvános szereplése alkalmával napszemüveget viselő ügyvéd révén jutottak el. Jim Garrison egyetemi évei óta ismerte Andrews, bár ő inkább a megyei bíróság előtt folyó ügyekkel, esetleg a városiakkal foglalkozott. Állandóan mézes mázosan beszélt, a jazz-világ sajátos szlengjét, azaz a Jive talkot használta, és előszeretettel szólította meg ismerőseit úgy, mint egy tizenéves.
Andrews azt vallotta a Warren bizottság előtt, hogy egy nappal a merénylet után, amikor bent feküdt a párizsi Hotel Diue kórházban,
felhívta egy Clay Bertand nevű ember, és felkérte, hogy azonnal üljön gépre és utazzom Dallasba és legyen Oswald ügyvédje.
Amikor Garrison megkérdezte, ki ez a Claw Bertrand, azt felelte, az ügyfele, de nem tudja, hogy néz ki.
Csakhogy később kiderült , hogy amikor az FBI kihallgatta Andrewst, nekik azt mondta, ez a Bertrand kb. 6 láb 2 hüvelyk magas lehet. Elmondta nekik azt is, hogy Bertrand időről időre a segítségét szokta kérni kisebb jelentőségű ügyekben, pl. ha fiatalabb barátai közül valaki összeütközésbe kerül a törvénnyel. Azt is elmondta, hogy 1963 nyarán, amikor Oswald New Orleansban élt, Bertrand felhívta és a segítségét kérte, mert Oswald feleségének valami problémája volt az állampolgársággal. Később Andrews többször is fogadta Oswaldot az irodájában.
A jegyzőkönyvekből az is kiderült, hogy minél inkább érzékelte, milyen veszélyeket rejteget számára az Oswalddal kapcsolatos telefonhívás, annál elmosódottabb lett emlékeibe Clay Bertrand alakja. Mire Andrews megjelent a Warren-bizottság előtt 1964 júliusában, Bertrand 6 láb 2-ről összezsugorodott 5 láb 8-ra.
Amikor az FBI emberei elkezdték a dolgot feszegetni, nem átallotta azt mondani nekik: „Azt írják, fiúk, amit akarnak, felőlem akár azt is jegyzőkönyvbe vehetik, hogy megbuggyantam.” Végül aztán az került végső következtetésként a jegyzőkönyvbe, hogy Bertrand hívása nem egyéb, mint Andrews „fantáziájának szüleménye”, ami a gyógyszeres kezelésnek volt betudható.
Garrison visszaemlékezései alapján ekkor Andrews komolyabb lett, és közölte vele:
“Ha válaszolok a kérdéseidre, ha megmondom, ki van a név mögött, akkor ez azt jelenti: viszlát, Dean Andrews. Vagy ha tetszik, Bon Voyage Dino! De végleg. Vagyis egy golyócska a fejbe, így pedig nem igazán lehet ügyvédeskedni, nem igaz? Érted már, mi a problémám?”
Később már az is kicsúszott a száján: “Van fogalmad, mibe mászol bele, haver? Meg akarod netán táncoltatni az egész kormányt? Tényleg ezt akarod? Ahogy gondolod, öreg. De nem én fogok ráfaragni, én mondom neked, nem én.”
Garrison és ügyésztársai rájöttek, hogy ez a Clay Bertrand valójában Clay Shaw, egy dúsgazda New Orleans-i üzletember volt. A francia negyed felújításának úttörője. Az International Trade Mart alapítója és igazgatója – ez egy nonprofot szervezet, ami a külföldi kereskedelem fellendülésében érdekelt vàllalkozásokat tömörítette magába.
A nyomozás a legnagyobb titokban folyt, mégis azon év február 18-án a State Item című helyi lap hírt adott arról, hogy az államügyész az elnök gyilkosait hajszolja. Három nappal később rejtélyes körülmények között meghalt David Ferrie is, aki Garrison vizsgálatának egyik kulcsfigurája volt. A tett színhelye sem volt mentes a gyanús körülményektől: az ágyában feküdt, gyógyszeres fiolák voltak mellette, de a halottkém szívrohamot/agyvérzést állapított meg, hovatovább találtak egy géppel írt búcsúlevelet is. Mint kiderült, Garrison egy hét múlva adott volna ki ellene elfogatóparancsot.
Garrison ekkor még nem volt tisztában vele, ki lehet ez a Clay Bertrand, és Andrews volt az információ birtokában. Meghívta őt egy ebédre, a Broussard étteremben találkoztak, ez a francia negyed egyik patinás helye volt. Itt Andrews tagadott mindent; úgy tűnt, részéről lezárható a beszélgetés azzal, hogy annyit mond: “nem ismerem a szivart, cserkész becsszó!” Ekkor azonban Garrison közölte vele: be fogja idéztetni az esküdtszék elé, és ha ott is hazudik, mint most, régi egyetemi cimborájának, akkor vádat emel ellene hamis tanúzásért.
Azok közül, akik Kennedy elnök meggyilkolásával kapcsolatban, a hivatalos verziót cáfoló értesülések fölött rendelkeztek, Ferrie volt a huszonegyedik, aki tisztázatlan körülmények között távozott az élők sorából. Garrison attól tartott, hogy amennyiben a nyomozás titkosságának biztosításáért tovább halogatja az akciót, többi tanúja is eltűnik, ezért nem várhatott tovább: elrendelte a letartóztatásokat.
A letartóztatásokra Garrison 1967 márciusában adott utasítást. Elsőként Clay Shaw kezére került bilincs, Garrison őt és David Ferriet tartotta az összesküvés fő résztvevőinek. Az ügyész véleménye szerint Clay Shaw, Oswald, Ferrie, továbbá egykori CIA-ügynökök és más kubai emigránsok Kennedy elnök meggyilkolásának tervét közösen dolgozták ki és hajtották végre.
1967. március 1-én adtak ki letartóztatási parancsot ellene, a kihallgatásakor a rendőr megkérdezte: használ-e másmilyen álnevet? Ekkor beismerte, hogy a Clay Bertrand nevet is használja, viszont azt vallotta, sem Oswaldot, sem Ferrie-t nem ismerte.
Perry Russo
A 25 éves Baton Rouge-i fiatalember vallomása világszenzáció volt. A tárgyalóteremben drámai csend támadt, amikor elmondta: 1963 szeptemberében részt vett egy megbeszélésen, amelyen kidolgozták Kennedy meggyilkolásának tervét. Clay Shaw fényűző palotájában, egy nagyszabású estély után, az éjszakai órákban került sor az összeesküvők kupaktanácsára. A házigazda, David Ferrie, valamint egy Leon Oswald nevezetű férfi volt jelen a tanún kívül. Leon Oswald – Garrison szerint – azonos volt Lee Oswalddal.
A tanú azt vallotta, ebben a buliban Clay Betrand és David Ferrie az elnök merényletéről beszéltek. Amikor többen távoztak, csak ők néhányan maradtak ott. A beszélgetés Fidel Castro meggyilkolásáról szólt. A jelenlévők egyike sem becsülte sokra sem Castrot, sem Kennedyt. Szóban jött az amerikai adminisztráció által életbe léptetett fegyverembargó is. A jelenlévők úgy gondoltak, ehhez hasonló embargó vár a Castro ellenes országok, de még a gerillacsoportok számára is.
Bertran volt az egyetlen, aki akadékoskodott. Kétkedett, hogy nem lehet Fidel közelébe kerülni. Ferrie hozott egy Kuba-térképet, és potenciális partraszállási pontokat kezdett mutogatni, beszélt az árapályról, illetve a Havannába vezető útvonalakról. Aztán arról kezdett beszélni: még ha letetlen is megközelíteni Castrot, ez nem jelenti azt, hogy nem kerülhetnek Kennedy közelébe. Izgatottá vált – ez pajzsmirigy túltengése miatt gyakran előfordult. Fel-alá járkált, és emlegette, hogy elkaphatnák az elnököt és rákenhetnék Castrora; annyi kell hozzá, hogy a nyílt színen kell elkapni. Ferrie-ből szinte elektromos feszültség áradt, miközben Bertrand nyugodtan ült és cigarettázott.
Ekkor fogalmazták meg a „három oldali kereszttűzet”, mint lehetőséget. Betrand – aki végig a központi szereplő maradt – azt mondta:
„Igen fontos, hogy a nyilvánosság szeme előtt legyünk, amikor az akció megvalósul!”
Ferrie Hammondba akart menni, Bertrand pedig azt mondta, addigra úton lesz a nyugati partra. Így is volt (Ferrie már visszafelé tartott, amikor megszállt a Louisianai Egyetemen, Shaw pedig tényleg úton volt a nyugati partra).
Russo vallomása szerint Ferrie hangoztatta is, hogy meg fogják ölni Kennedy. Nyomatékosította: “It wont be long!”, azaz nem tart már sokáig; két hónap múlva az elnök meg is halt. Mindezt Russo igazságszérum (tiopentál-nátrium) hatása alatt vallotta, amit még kétszer megismételt, mindhárom alkalommal hipnózis alatt is vallott, ami a vádhatóság részéről egy elfogadott eszköz volt.
Ferrie-t a felnőtt világ kiközösítette, de Russoban inteligens beszélgetőpartnerként tekintett, ezért fordulhatott elő, hogy Shaw megtűrte őt a köreikben, amikor a következő, aggasztó részek jöttek szóba.
A tárgyalás
Garrison kezdeményezése alapján egy vádesküdtszéknek kellett eldöntenie, hogy a bizonyítékok alapján egyáltalán indokolt-e a tárgyalás. Louisiana történelmében először került rá sor, hogy ilyet a vád képviselője kér. Shaw négy napon át tartó előzetes kihallgatása 1967. március 14-én kezdődött. Shaw ügyvédjei órákon át próbálták a keresztkérdéseikkel megkérdőjelezni Russo szavahihetőségét. Főként azt tematizálva, hogy az ügyészség valamilyen agymosást alkalmazott a tanún, de a városi hallotkém elmagyarázta a bíróság előtt, hogy egyébként szabályos eljárásról van szó.
Egy másik tanú Vernon Bundy volt, egy színesbőrű fogvatartott. Bundy heroinista volt, és azért ment ki a pontchartraini tóhoz, hogy belője magát. Miközben készítette elő az injekciót, megállt egy szedán, kiszállt belőle egy magas, ezüst hajú férfi, akit egy fiatalember követett. Sétáltak pár métert, majd az előbbi átadott valamilyen csomagot a másiknak, ami leginkább egy köteg pénznek tűnt. A bíróságon a fiatalembert Oswaldként azonosította, az ezüst hajú férfit pedig Shaw-ként.
Március 17-én az előzetes meghallgatás lezárásakor a vádesküdtszék kimondta: a vád elegendő bizonyítékot sorakoztatott fel, és elrendelte Clay Shaw ügyének bírósági tárgyalását, mely további fordulatokat tartogatott. Az eljárás 1969. január 29-én kezdődött. Az esküdtszék nem ismerhette meg azt a kihallgatási jegyzőkönyvet, amin szerepel Clay Shaw másik neve, azaz a Clay Bertrand. Ezt a nevet a vádlott a New Orleansi homoszexuális közösségben használta, s az ok, amiért visszatartották a bizonyítékot az volt, hogy a személyes adatok egyeztetésénél nem volt jelen ügyvéd (noha akkor hivatalosan nem is volt rá szükség).
Clay Shaw azt vallotta, nem ismeri Oswaldot, sem Ferrie-t, ezért Garrison vádat akart emelni hamis tanúzás miatt, de a szövetségi bíróság ezt megtiltotta. Az esküdtszék 1969. március 1-én, egy órán át tartó tanácskozását követően kihirdette döntését a vádlott felmentéséről. Az országos sajtó a Warren jelentés megigazulását látta a fejleményekben és Garrison lemondását követelték, viszont az államügyészt abban az évben újraválasztották.
A vádemelés kritikája
Garrison döntéseit már akkor is sokan kritizálták, ahogy ma is külön irodalma van annak, milyen téves szálakon indult el a vádhatóság. Noha Russo két embert is megnevezett, aki igazolni volt képes az titkos tanácskozáson való részvételével kapcsolatos állításait, azok cáfolták az általa elmondottakat: a barátnője volt az egyik, de ő tagadta, hogy ismerte volna Ferrie-t 1963-ban (1965-ig nem is találkoztak). A másik a haverja volt, de ő azt is tagadta, hogy ott lett volna a bulin.
Russo időközben megbukott két poligráfos teszten is, illetőleg szóban is utalt rá a kihallgatója számára, hogy a vallomása az igazság és hazugság keveredéséből adódott, amit később már azért nem mert visszavonni, nehogy Jim Garrison megvádolja hamis tanúzással; Clay Shaw sem ért neki annyit, hogy feláldozza magát.
Jack Martin vallomására sem szabadott volna alapozni. A férfi úgymond „nagy dumás” hírében állt, és mindenben összefüggéseket látott, mely vélekedéseit, avagy inkább paranoiás képzelgéseit hangoztatta is.
Ráadásul Garrison egy interjúban nem hivatalosan elmondta, hogy szerinte az elnök elleni merénylet egy homoszexuális kéjgyilkosság volt, hiszen túl sok homokos volt érintett az ügyben.
A témát feldolgozta a Szürke Zóna Podcast is:
Források:
Jim Garrison: JFK – Gyilkosok nyomában, 1992 JLX kiadó