A háború az emberek túlnyomó része számára egy borzasztó, szomorú, de legalábbis kéretlen körülmény. Vannak azonban, akiknek a szemében egy gátlástalan, fegyveres összecsapás hatalmas lehetőségeket tartogat. Valaki a benne élő vadállatot kívánja felszabadítani ilyenkor, míg más nyerészkedni akar. A hideg orvosi pszichopátiának létezik egy olyan szintje, amikor valaki úgy tekint más, alacsonyabb rendűnek tartott népek leigázására, mint egy soha vissza nem térő alkalomra. E cikk a Japán Császári Hadsereg 731-es egysége által elkövetett bűnökről, és az azt megelőző háborús borzalmakról szól.
A Császár árnyékában
A huszadik század hajnalán Japán nagyhatalmi törekvéseket dédelgetett, és mint kiderült, ennek oltárán nem ismert határokat. A cári Oroszország ellen vívott 1905-ös háború tizennyolc hónapja, illetve katonai sikerei nem csak a felkelő nap birodalma, de a világ számára is egyértelművé tette, hogy ezt az addig jelentéktelennek tartott szigetországot komolyan kell venni. A harmincas években Japán vérszemet kapott: elkezdte kiterjeszteni fennhatóságát Délkelet Ázsiára. A hódító háború elérte Kínát is. Az invázió legmélyebb pontja kétségtelenül Nanking meggyalázása volt. Az akkori Kínai Köztársaság oda helyezte át székhelyét, így nem is volt kérdés, hogy a Japán Császári Hadsereg gátlástalan harcot fog vívni a város megszerzéséért. A korabeli magyar sajtó is napról napra tudósított a bombázásokról.
A város fokozatosan gyengült és adta fel állásait, végül 1937. december 12-én a hátramaradt kínai véderő elmenekült. A Jangce felé vezető széles út három mérföldnyi hosszúságban tömve volt menekülő civilekkel és katonákkal, csakhogy a folyón át legfeljebb úszva tudták volna elhagyni Nankingot, ugyanis korábban a városvédők elsüllyesztették saját hajóikat, hogy megakadályozzák a hadra fogható civilek menekülését. Csakhamar megjelentek a japán röpiratok arról, hogy maradjon mindenki a hajlékában: “Japán szomszédaitok azért jönnek, hogy segítsenek nektek helyreállítani a békét.” Ez azonban megtévesztés volt. A megszállással brutális időszak vette kezdetét, a miértekre mindmáig nem született válasz.
A katonai védelem nélkül maradt Nanking gyalázatos napjairól több beszámoló is született. John Maloney egyike volt azon külföldieknek, akik végigélték a város feldúlását. Az amerikai orvos a következőképp emlékezett meg a korai eseményekről:
“Mikor a japánok bevonultak, elébük mentünk és megmutattuk nekik a nemzetközi városrészről szóló egyezményt és ígéretüket vettük, hogy megkímélik a lefegyverzett kínai katonák életét. Csakhamar végigszaladt ez az újság a városon, seregestül jöttek hozzánk kínai férfiak és gyermekek, átadták fegyvereiket és helyébe a mi védelmünket kérték. Néhányan csak akkor adták át a fegyvert, mikor mi, külföldiek határozottan megígértük nekik, hogy életben maradhatnak. Nagyon megbántuk később ezt az ígéretünket.”
Ami ezután következett, az a huszadik század borzalmainak ismeretében is meghökkentő, hovatovább érthetetlen. A katonák sportot űztek a civilek lelődözéséből. Céltáblának használták őket, és egymással is versengtek, hogy ki tud jobban célozni. A bajonett-használatot összekötözött kínaiakon gyakorolták. Két tiszt azon kezdett versenyezni, ki tud több kínai fejet levágni a kardjával. Egy japán újság rendszeresen hozta le a hírt a mérkőzésről, mintha csak egy sportesemény lenne. Valamelyik cikk már 100-100 fölötti áldozatról számolt be.
A hat hetes terror során több ezer nőt erőszakoltak meg. A katonák betörtek a házakba. Aki ellenszegült, azt azonnal leszúrták, de miután meggyaláztak valakit, azt is megölték. Az egyik katona úgy emlékezett vissza erre, hogy azon a ponton, hogy megbecstelenítettek egy kínai asszonyt, úgy tekintettek rá, akár egy disznóra. Később már a családtagokat is arra kényszerítették, hogy közösüljenek egymással. A Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék becslései szerint Nankingban 20 ezer nőt erőszakoltak meg, köztük gyerekeket és időseket is. A Yale egyetem professzorai 80 ezerre teszik ezt a számot.
Többen bemenekültek a demilitarizált övezetbe, amit a külföldieknek és a német érdekeltségű gyárak, így pl. a Siemens gyár védelme érdekében alakítottak ki. Ezen a helyen Robert O. Wilson, amerikai sebész, akit a biztonsági zónában tartózkodott az események idején, a következőt írta családjának egy 1937. december 15-én kelt levélben:
“A civilek lemészárlása visszataszító. Oldalakon keresztül taglalhatnám a nemierőszak és brutalitás eseteit. Két bajonett által leszúrt holttest az egyetlen túlélője a hét utcai takarítónak, akik a bázisukon ültek, amikor figyelmeztetés nélkül megérkeztek a japán katonák. Ötüket megölték, kettőt pedig megsebesítettek, akik még el tudtak vánszorogni a kórházig. Hadd idézzek fel pár esetet az elmúlt napokból. Előző este betörtek az egyik kínai származású egyetemi alkalmazott házába és két nőt, megerőszakoltak. Két lányt, nagyjából tizenhat évesek, halálra erőszakolva az egyik menekült táborban. Az egyik iskolába, ahol nyolcezer ember tartózkodott, a japánok az este folyamán tízszer betörtek. Átmásztak a falon, ellopták az élelmet, ruhákat és addig erőszakolták a nőket, amíg elegük nem lett.”
1937. december 19-én James M. McCallum a következőt írta a naplójába:
“Nem tudom mikor ér véget. Soha sehol nem olvastam vagy hallottam ilyen brutalis tettekről. Erőszak, erőszak, erőszak! Nagyjából ezer esetet számolunk esténként és még sokat napközben. Ellenkezés vagy egyet nem értés esetén leszúrják bajonettel vagy lelövik… Az emberek hisztérikusak… elvisznek nőket reggel, délben, este. Látszólag az egész japán hadsereg ki-be mászkálhat és csinálhat bármit a kedve szerint.”
Bár a demilitarizált zónában egy napig békére lelt a lakosság egy része, de ahogy McCallum sorai is igazolják, hamarosan betörtek ide is a japánok és kirángatták onnan a kínaiakat. Egy tanú szerint ezeket foglyokat sorokba rendezték, negyvenes-ötvenes csoportokban egymáshoz kötözték őket, hogy a fegyvertelen emberek tömegei egy-egy láncolatot alkossanak. Ezt követően kezdték csak lelődözni őket, majd mikor már annyi holttest volt, hogy a kötelékek miatt az életben maradt foglyok nem tudtak elmenekülni, egymás után szúrták le őket a bajonettükkel. Később megint összekötötték a foglyokat, csak ezúttal petróleummal öntötték le őket, aztán felgyújtották. A házaikba visszatérő családokkal is ezt csinálták: azután, hogy az újabb röpiratok biztosították a civil lakosságot, hogy most már tényleg vége ennek az őrületnek, így hazatérhetnek házaikba, a japán katonák többekhez is betörtek, összekötözték az ott lakókat, aztán rájuk gyújtották az épületet.
A tokiói per 300 ezer főben határozta meg az áldozatok hozzávetőleges számát, ebből a japán kormány 20 ezer főt ismer el. Egyes szemtanúk 100 ezer fölé becsülték ezt a számot. Egy biztos: rengeteg volt a holttest. A katonák kezdetben próbálták kezelni a tetemeket. Tömegsírokat ásattak a kínaiakkal, majd azokba kezdték lődözni őket. A kötelékek miatt többeket élve temettek el. Idő után azonban már nem foglalkoztak a hullahegyekkel. Emiatt a városban elviselhetetlen kezdett lenni a hullaszag. A kínai vöröskereszt próbálkozott a halottak eltemetésével, de a japánok őket is leölték, aztán örömtüzet raktak a koporsókból.
A szégyenteljes hathetes időszak végeztével a tokiói propaganda azt próbálta beadni, hogy Csang Kei Sek visszamaradt, állatias katonái követték el a kegyetlenségeket, a bevonuló japánok pedig helyreállították a rendet.
Az ember a nap mögött
Akik túlélték Nanking meggyalázását, azok sem jártak sokkal jobban. A Japán Császári Hadsereg ugyanis időközben biológiai fegyverek kikísérletezésébe kezdett, természetesen titokban. Az ennek érdekében átvett 731-es egység (korábbi nevén Járványmegelőzési és Víztisztítási Osztály) egyetlen funkciója az lett, hogy a főként kínai, illetve kis részben orosz hadifoglyokon emberkísérleteket folytasson.
Az újabb gyalázatos cselekedetek előzménye, hogy dr. Shiro Ishii vezérőrnagy, a japán hadsereg egészségügyi szolgálatának vezetője egy európai tanulmányútjáról azzal a hírrel tért haza, hogy a nyugati hatalmak biológiai fegyverek kifejlesztésén dolgoznak. Egyértelművé vált számukra, hogy Japán sem tétlenkedhet. A nagyravágyó sebész a bakteriológiai fegyverkísérletek vezetője lett. Hirohito császár parancsára 1936-ban Ishii a japánok megszállta Mandzsúria területén legalább tucatnyi koncentrációs tábor jellegű kísérleti telepet rendezett be. Ezek közül a legnagyobb volt a hírhedt 731-es egység, mely Harbin városa közelében létesült, elhelyezési körletét “tilos övezetnek” nyilvánították. Óriási komplexum volt: hat négyzetkilométeren százötvennél több épület állt, melyekhez korszerű kutató-laboratóriumok, börtön, illetve krematórium tartoztak. A létesítményben mérges gázokat is tároltak, illetve különböző halálos ragályok kórokozóit tenyésztették. Havonta nyolc tonna baktériumkultúrát tudott előállítani. Állománya háromezer munkatársat számolt, akiknek jelentékeny részét bakteriológus szakemberek és a bakteriológia terén bizonyos képzettséggel bíró emberek tették ki. Nyolc osztály volt. Az első végezte a baktérium-fegyver fő kutató munkáit és élő emberekkel kísérletezett. Az alakulat fő épületnégyszögének közepén különleges börtön állt, oda kívülállók nem tekinthettek be.
Több százezer, főként kínai hadifoglyot szállítottak ide, akikre állítólag Marutaként, azaz fahasábokként hivatkoztak. Ennek oka, hogy az alakulat állítólag egy volt fűrészüzem területén működött, de az orvosoknak egyébként is szükségük volt arra, hogy dehumanizálják a foglyaikat. Ekkor még a nagyhatalmak nem voltak az atombomba kifejlesztésének közelében, viszont már sokan gondolkodtak azon, mi lesz a jövő szuperfegyvere. Az olyan szemben álló felek, mint az USA vagy épp a Náci Németország komoly erőforrásokat fordított arra, hogy valamilyen tömegpusztító találmánnyal álljanak elő. Míg ők az atombombán dolgoztak, Japán a Genfi Egyezmény rendelkezéseivel szembemenve a vegyi fegyvereket kívánta tökéletesíteni. A bubópestis nemesítésével akartak egy sokkal halálosabb törzset kifejleszteni, melyet be terveztek vetni az amerikaiak ellen. Eleinte a leigázott népeken tesztelék a fegyvert: amikor 1942-ben nem tudták bevenni a kínai Change városát, bubópestis-kórokozókkal feltöltött lövedéket lőttek a városra. Ez volt ugyanis a kutatásaik egyik eredménye: halálos baktériumot tartalmazó porcelán lövedékek. Egy másfél méter hosszú járványbombát is sikerült előállítani, melynek mélyén üveg vagy porcelán edényben 25 liter magas koncentrációjú mikrooldatot helyeztek el. A kartonpapírba csomagolt ún. bolhabomba volt a másik innováció, ami pár kilónyi liszttel, szemes gabonával vagy korpával és több százezer, előzőleg járvánnyal fertőzött patkány vérével etetett bolhával volt töltve. Az ok, amiért nem vetették be ezeket az amerikaiak ellen, az volt, hogy attól féltek, az ellenség is hasonlókkal támadja majd meg Japánt.
Mire eljutottak ezekhez a találmányokhoz, ártatlan civileken kísérletezték ki a fegyverekben elhelyezendő kórságok ideális arányát. Elsősorban erre szolgált a 731-es egység, amely ugyanakkor nem csak ennek érdekében végezte emberkísérleteit. Mivel a harmincas években a Délkelet Ázsiai hadszíntéren olyan dolgokat is meg lehetett csinálni élő emberekkel, amiket békeidőben nem, rengeteg, a biológiai fegyver fejlesztés szempontjából közömbös kísérlet is végeztek, melyeknek nem volt egyéb célja, mint megnézni, hogy reagál egy élő ember bizonyos beavatkozásokra.
Ennek keretében élveboncolásokat végeztek, több esetben érzéstelenítés nélkül, mert azt gondolták, az érzéstelenítés befolyásolhatja az eredményeket. Leszíjazták a beteget, felvágták, kiszedték a szerveit, betették azokat egy tartósítószerrel teli tárolóelembe, aztán a maradványokat egy kemencében elégették. Azért is tekintettek erre lehetőségként az alakulat orvosai, mert egy adott életkorú, élő ember szerveinek tanulmányozás céljából történő megszerzésére békeidőben szinte sosem adódott lehetőség.
Az orvosok injekciók beadásával szándékosan fertőzték meg a foglyokat. Azt állították, vitamin injekciót kapnak, valójában lépfertőző baktériumot fecskendeztek a vénájukban. Emiatt magas lázuk lett, vért hánytak, alsótestük léggömbformára fúvódott fel. Néhány nappal később meghaltak. Többek közt ezért is volt szükség a boncolásokra: hogy látszódjon, a kórokozó milyen hatást gyakorolt az élő szervezetre. Egy John W. Powell amerikai történész által felfedezett iratban a japán hadsereg képviselői arról számolnak be, hogyan is kísérleteztek az élő embereken:
„Egéragyoldatot fecskendeztünk be és hét napig figyeltük a lappangási idő tüneteit. Harminckilenc egész nyolctized volt a legmagasabb láz, amit ily módon sikerült elérnünk. Mikor a láz a tizenkettedik napon elmúlt, a kísérleti alanyt megöltük.”
Egy adott kísérlet borzasztó kegyetlenségről tesz tanúbizonyságot. Egy nőt kikötöztek a téli hidegbe, és jeges vízzel öntözték órákon keresztül a két kitartott kezét. Tíz-tizenöt óra elteltével már teljesen érzéketlenné váltak a végtagok. Ekkor behozták a laboratóriumba, forró vízbe merítették a kezeit, majd kis idő eltelvétel, amikor utasításra kivette onnan, az orvos a pusztai ujjaival hántotta le a nő kezeiről a húst. A megverevedett karok végén így már csak a csontok voltak. A kísérletnek nem volt egyéb célja, minthogy bemutassa, mi történik akkor, amikor egy élő embernek lefagyasztják, majd felfőzik a végtagjait. Jeges téli éjszakákon vízbe dobtak foglyokat, majd kísérleti állapotban lévő fagyellenes kenőccsel kenték be őket. Meztelenül kellett a hideg télben állniuk, míg megfagytak. Hogy kiderítsék, mennyi ideig őrzi meg az ember élet- és munkaképességét anélkül, hogy túl sok élelmet venne magához, a tudósok számos foglyot heteken át éheztettek, ugyanakkor naponta százszor kellett nehéz felszereléssel végigfutniuk a tábor udvarát.
A srapnellszilánk-sérüléseket tanulmányozandó, az orvosok a foglyok közvetlen közelében repeszgránátokat robbantottak, majd hagyták, hogy a sebesültek a seblázban elhunyjanak. Több napon át tartó röntgen-sugárzásnak is kitették az áldozatokat. A lángszóró hatását is élő embereken vizsgálták. A telepen állítólag szisztematikus nemi erőszak is zajlott, az így megfogant gyermekekből később a kísérletek alanyai lettek.
Tudást büntetlenségért
Powell a „The Bulletin of the Atomic Scientists” című tudományos folyóirat 1981. októberi kiadványában leírta, hogy az amerikaiaknak pontos tudomásuk volt a részlegről, a világháború után a japánokkal szemben mégsem rendeztek komolyabb megtorlópereket. Ennek oka, hogy az USA hasznosította a tudást és a tapasztalatot, amit a Japán Császárság emberek tömegeinek megkínzásával szerzett meg. Egy titkosított iratban az állt:
„Ishii hajlandó felfedni kutatási programjának valamennyi részletét és eredményeit abban az esetben, ha ő és beosztottjai, valamint azok, akik a B-fegyverek elkészítésére utasították, büntetlenül és szabadlábon maradnak.”
Amikor 1946 nyarán összeült Tokióban a nemzetközi törvényszék, hogy felelősségre vonja a háborús bűnösöket, a közel hatezer vádlott között már nem szerepelt Ishii tábornok, sem az orvostársai. A telepen folyt tevékenység pedig csak mellékesen merült fel a perben. Powell szerint az embereken kísérletező orvosok ügyét, nem adták át a tokiói nemzetközi bíróságnak. Ellenben az amerikai és japán tudósok az egész 1947-es évben intenzíven együtt dolgoztak, hogy a japánok e területen szerzett tapasztalatait saját B-fegyver gyártásuk számára minél eredményesebben hasznosíthassák. Washingtonban annak ellenére született meg a büntetlenségi ígéretről szóló döntés, hogy tudták, brit és amerikai hadifoglyok is voltak a kísérleti alanyok között. Az amerikai külügyminisztérium illetékesei tiltakoztak, ám ennek ellenére a következő, leginkább a győzelemorientált katonai vezetés érdekeit szem előtt tartó memorandum született:
„A japán B-fegyvercsoport az egyetlen forrás, mely tudományosan ellenőrzött adatokkal rendelkezik a B-fegyveranyagok emberi szervezetre gyakorolt hatásáról. A japán eredmények az Egyesült Államok és annak biztonsága szempontjából olyan kiemelkedő jelentőségűek, hogy messze meghaladják a háborús bűnök elkövetéséért kiszabott büntetések jelentőségét.”
Rosszabbul jártak, akik a távolkeleti háborúba annak végső szakaszában belépő szovjetek fogságába kerültek. A Habarovszkban 1949 végén megrendezett perben a Kvantung-hadsereg 12 tisztjét ítélték el biológiai fegyverek gyártásáért és alkalmazásáért. Kavasima Kiosi orvosdoktor-bakteriológus, a projekt egyik munkatársa 1941-ben és 1942-ben személyesen vett részt abban a különleges expedicióban, melyet Közép-Kínába küldtek, hogy ott a baktériumfegyvert alkalmazza. Saját vallomása szerint az alakulat börtönében öt esztendő alatt körülbelül háromezer ember pusztult el erőszakos baktérium fertőzés következtében.
Egy másik vádlott, Karasava Tomio a 731-es egység termelési osztályának vezetője megerősítette, hogy tömegesen hajtottak végre kísérleteket élő embereken, mind laboratóriumokban, mind természetes feltételek között. Azt is beismerte, hogy a vezetése alatt álló osztálynál két részletben történt a baktériumok tömeges előállítása. Mindkét termelési alosztály hat-hat üsttel rendelkezett, a baktérium-táptalaj előállításához. Az üstök befogadóképessége nyolc tonnára rúgott. Ezen felül más felszerelésekkel is rendelkeztek a baktériumfegyver tömeges előállítására: úgynevezett „tenyésztőgépekkel”, melyeket a feltaláló Isii Siro vezérőrnagy után „Isii-rendszerű tenyésztőgépeknek” neveztek. A tömegesen előállított baktériumokat a kínai lakosság ellen alkalmazott baktériumfegyver és az élő embereken végzett kísérletek céljaira használták fel.
Otozo Yamada tábornokot, a hadsereg parancsnokát és társait kettő és huszonöt év közötti időre szovjet munkatáborba küldték, de a Japánhoz való közeledés jegyében 1956-ban valamennyien hazatértek. Az alakulat tevékenysége ma nem tartozik a túltematizált történelmi tények közé. 1988-ban készült egy exploitation film, Ember a Nap mögött címmel, de ezen túlmenően alig foglalkozott vele bármilyen mű. Talán ebben közrejátszott az is, hogy nem volt, aki az áldozatok oldaláról elmesélje az átélt borzalmakat. A 731-es egységnek ugyanis nem voltak túlélői. Aki nem halt bele a kísérletekbe, azt morfium-túladagolással ölték meg.
Források (Arcanum):