1963. november 22-én Dallas borús, szürke hajnalra ébredt. Minden jel arra mutatott, hogy eső lesz. A texasi demokrata vezetők tartottak is tőle, hogy az időjárás elriasztja majd a tömegeket Kennedy elnök fogadásáról. Ám a délelőtt folyamán kisütött a nap, és mire az elnöki repülőgép földet ért a Love Field repülőtéren, az égbolt újból felhőtlenül ragyogott. A repülőtéren szinte pillanatok alatt menetoszlopba fejlődött a tucatnyi motoros rendőrtől körülvett, huszonegy gépkocsiból álló elnöki autókaraván, hogy elinduljon diadal útjára a városba.
Az elnök kocsijában hatan ültek: a volánnál William R. Greer, a Secret Service embere, jobbján Roy H. Kellerman, a Secret Service egyik legrégebbi tagja, az elnök személyes őrizetére aznap kirendelt csoport vezetője. A magas, őszülő Kellerman mögött, egy pótülésen foglalt helyet John B. Connally texasi kormányzó. Mrs. Connally a férje balján ült, ugyancsak egy pótülésen. Mögötte helyezkedett el Jacqueline Kennedy, tőle jobbra az elnök.
A menet útvonalát a Fehér Ház illetékesei, városi vezetők és rendőrtisztek a Secret Service bevonásával már napokkal előbb kijelölték. A program úgy szólt, hogy az elnök és kísérete Dallas egyik kertes elővárosán és a forgalmas Main Streeten át jut a repülőtérről a város szívébe. A Houston Streetnél a kocsioszlop jobbra kanyarodik, egy darabig a Houstonon halad, majd balra fordul, s az Elm Streeten keresztül felfut a Stemmons gyorsforgalmi autóútra, hogy elérjen a Trade Marthoz, a hatalmas gyűlésteremhez, ahol az elnök beszédet mond a tiszteletére rendezett díszebéden. A kocsisornak ehhez kétszer kellett kanyarodnia, különben nem juthatott volna föl az autóútra, melyet a közlekedési szabályok betartásával csak az Elm Street felől lehet megközelíteni.
Az út első negyven perce eseménytelenül telt el. Az autókaraván kétszer állt csak meg rövid időre: az elnök adott pár autogramot, majd egy apácával váltott néhány szót. Mint ilyenkor lenni szokott, a menetnek néhány perc késése volt az előre meghatározott programhoz képest. Az első kanyarodó után, mikor a kocsisor már a sűrű embersorokkal szegélyezett Houston Streeten gördült, Mrs. Connally a mosolygó elnökhöz fordulva megjegyezte:
„Igazán nem mondhatja, elnök úr, hogy Dallas nem szereti önt.”
Kennedy még derűsebb mosollyal méltányolta a megjegyzést. Alighogy az elnöki kocsi befordult az Elm Streetre, puskalövés hasított át az éljenzés finom szövedékén. A tömegben sokan a vasúti felüljáró felé pillantottak, amely ott húzódott a gépkocsioszlop előtt. Néhányan futni kezdtek arrafelé, aztán az újabb lövéseket hallva megtorpantak. A lövések ezúttal a gépkocsioszlop mögül, felülről hangzottak.
A megriadt tömeg egy emberként pillantott a hang irányába, a Houston Street és az Elm Street sarkán álló hatemeletes, vöröstéglás épületre. A szemtanúk szerint az elnök az első lövés után a torkához kapott, és egy pillanatra megmerevedett. Mikor az utolsó lövés is eldördült – Kellerman később „golyózápornak” nevezte a gyors egymásutánban becsapódó lövedékeket -, az elnök már halálos sebbel hanyatlott felesége ölébe. Az első lövés után Kellerman hallotta, amint az elnök felkiált: – Jaj, eltaláltak! – Hátrafordult és látta, hogy Kennedy mindkét kezével a nyakához kap. Mrs. Kennedy füléhez is eljutott az első lövés hangja. Ahogy férjére pillantott, különös kifejezést vett észre az arcán. Jóformán fel sem fogta még, mi történt, amikor eldördült a második lövés. Már csak férje szétroncsolt koponyáját láthatta.
Connally kormányzót is találat érte. Mielőtt felesége karjaiba zuhant, feljajdult: – Jaj, ne, ne! Mindnyájunkat megölnek!
A parancsnoki kocsi nyomban értesítette rádión a Parkland-kórházat, készüljön fel a sebesült elnök fogadására. Ezt követően még két fontos rádióparancsot továbbították a parancsnoki kocsiból: J. E. Decker megyei seriff azonnal a felüljáró közelében fekvő rendezőpályaudvarra vezényelte embereit, Jesse Curry városi rendőrfőnök pedig utasította a körzetben található valamennyi rendőrt, azonnal zárják körül a Texasi Tankönyvlerakatot, azt a vöröstéglás épületet, mely a Houston Street és az Elm Street sarkán áll.
A gépkocsioszlop, amely az imént még lassítva – mintegy 17-18 kilométeres sebességgel – kanyarodott be az Elm Streetre, most hirtelen nekilódult. Ekkor játszódott le a dráma egyik leghátborzongatóbb jelenete: Mrs. Kennedy szinte önkívületben felállt a helyéről, szemlátomást minden cél és értelem nélkül felkapaszkodott a hatalmas Lincoln csomagtartójára, majd négykézláb kúszni kezdett hátrafelé (mint ma már tudhatjuk, a férje agyvelejét próbálta összeszedni a csomagtartó felületéről), emiatt a mutatvány miatt az ő élete is komoly veszélyben volt.
Ekkor a Secret Service egyik embere, Clint Hill (aki pillanatnyilag az elnöki konvoj egyetlen élő tagja) a határtalan bátorságról tett tanúbizonyságot: nagyjából az első lövésekkel egyidejűleg leugrott a következő autó széléről, odarohant a limuzinhoz, ami ilyenkor protokollszerűen lelassított, majd felugrott a hátuljára, hogy a First Ladyt visszatessékelje a helyére. Ezzel Clint Hill tulajdonképpen az elnök és a merénylő közé került.
Az elnököt azonnal tolókocsira tették, és a műtőbe gurították. Ekkor még vert a szíve, lélegzett is, görcsönsen hörgött, de a pulzusa már nem volt tapintható. Az orvosok két sebet találtak rajta. Egy kisebbet a nyakán, körülbeül a nyakkendő csomója alatt, és egy jóval nagyobbat a fején. Futólag megnézték a hátát is, de ott nem leltek komolyabb sérülésre. A nyakon talált kis lyukat kitágították és egy gégemetszéshez használatos csövet dugtak bele, hogy könnyítsék a légzést. Ám a fejsérülés dolgában nem sokat tehettek: a golyó szinte teljesen letépte a koponya jobb felét, úgyhogy még az agyvelő is kitüremkedett. Nyilvánvaló volt, hogy itt már semmiféle orvosi beavatkozás nem segíthet, az elnök percei meg vannak számlálva. Egy ponton Mrs. Kennedy odalépett a férjét ellátó orvoshoz és átnyújtotta neki a tenyerében tartott agydarabokat, annak reményében, hogy az orvos vissza tudja azt helyezni Kennedy fejébe.
Alig fél órával azután, hogy a sebesültet beszállították a kórházba, dr. Williams Kemp Clark, a Parkland-kórház ideggyógyász főorvosa bejelentette: Kennedy elnök meghalt.
Connally kormányzót ezalatt egy másik műtőben vették ápolásba. Őt a hátán érte a lövés. A golyó átfúródott a mellkasán, szétroncsolt egy bordát, megbénította a fél tüdőt, majd a mellüregből kilépve a jobb csuklón át a bal combba fúródott. Mivel a hivatalos álláspont szerint ez ugyanaz a golyó volt, ami ezt megelőzően Kennedy hátát értem, majd a nyakán keresztül távozott, sajátos röppályája miatt a „mágikus golyóként” híresült el.
Sor került egy újabb megrendítő, és meglehetősen méltatlan közjátékra: azután, hogy egy katolikus pap az utolsó szentségben részesítette az elnököt, a Secret Service emberei megpróbálták elvinni Kennedy testét a kórházból. Ekkor megjelent Earl Rose, Dallas megye orvosszakértője, azzal a szándékkal, hogy levezényelje az elnök boncolását, elvégre egy bűncselekmény áldozatáról volt szó, de az egyik ügynök, Roy Kellerman, illetve George Burkley, Kennedy magánorvosa közölték vele, hogy nem fog a boncolásra sor kerülni, mert Mrs. Kennedy nem hajlandó elhagyni Dallast a férje nélkül, de a protokoll szerint azonnal a reptérre kell sietni.
Ekkor még nem volt olyan jogszabály, ami szövetségi bűncselekménnyé tette volna az elnök meggyilkolását, így a testnek Dallasban kellett volna maradni; ez a szabály azt a célt szolgálta, hogy a bizonyítékok láncolatában ne keletkezzen szakadás. Ennek viszont a Secret Service ellenállt: szó szerint nekifeszültek a rendőrökkel, amikor erőszakkal, kivitték Kennedyt az épületből.
A merénylő
Mintegy 24 kilométerre a merénylet színhelyétől, egy Ruth Paine nevű kvéker asszony irvingi házába, a 24 éves Lee Harvey Oswald aznap reggel korán kelt. Orosz származású felesége, Marina, és családjuk jó barátja, Mrs. Paine javában aludt még, amikor elhagyta a házat.
Oswald tulajdonképpen Dallas Oak Cliff nevű negyedében lakott albérletben, és rendszerint csak a hétvégét töltötte Mrs. Paine-nél, ahol Marina kislányukkal, June-nal együtt két hónappal azelőtt otthonra talált. Ennek ellenére november 21-én, csütörtökön azt mondta Wesley Fraziernek, aki kollégája volt a Texasi Tankönyvlerakatnál, hogy kivételesen aznap este is kimegy Irvingbe, mert néhány függönyrudat akar elhozni onnan. Munka után Frazier – mint már nemegyszer – elvitte a kocsiján Irvingbe, s megállapodtak abban, hogy másnap reggel beszól érte, és együtt mennek a munkahelyükre. Amikor Oswald péntek reggel beszállt a kocsiba, egy nagy barna táska volt nála. Frazier kérdésére, hogy mit visz benne, azt válaszolta: – A függönyrudakat.
Frazier egy vállalati parkolóhelyen állította le a kocsit, két utcányira a tankönyvlerakattól. Oswald szállt ki elsőnek; fogta a táskát, melyet beszálláskor a hátsó ülésre dobott, aztán a vasúti vágányokon át megindult az alacsony épület felé, melyben dolgoztak. Általában együtt tették meg ezt az utat Frazierrel, de ezen a napon Oswald mintegy 15-20 méterrel megelőzte társát, és elsőnek lépett az épületbe. Ez feltűnt Fraziernek, de mivel Oswaldot egy furcsa figuraként ismerte meg, nem zavartatta magát emiatt.
Nem egészen öt órával ezután röppent fel a megdöbbentő hír: Kennedy elnököt meggyilkolták! S miközben a földkerekség csaknem valamennyi országában ezt a hírt kürtölték szét a távirati irodák, a rádió- és televízió állomások, Dallasban már javában folyt a hajsza az elnök gyilkosa vagy gyilkosai után. Marrion L. Baker motoros rendőr a Texasi Tankönyvlerakat irányából hallotta a lövéseket. Még látta is, amint a párkányzaton gubbasztó galambok ijedten szétrebbennek. Pisztolyt rántott és az épülethez szaladt. A kapuban belefutott Roy Truly főraktárnokba, aki onnan nézte az elnöki bevonulást. Mindketten felrohantak az első emeletre. A lépcsőfordulónál Baker egy alacsony, vékonydongájú fiatalemberre lett figyelmes, aki éppen a vállalati ebédlő belseje felé igyekezett. Ez a fiatalember Lee Harvey Oswald volt.
– Jöjjön ide! – kiáltott rá Baker. Oswald elindult a rendőr felé. Közben Roy Truly is odaért. – Ki ez az ember? Itt dolgozik? – fordult hozzá Baker. Truly igennel válaszolt. Később Baker elmondta, Oswald egész idő alatt egy árva szót se szólt, teljesen nyugodtnak látszott, kifulladt sem volt (holott percekkel korábban az ötödik szint ablakából, mintegy négy emelettel feljebb adott le lövéseket). Truly ehhez még hozzáfűzte: Oswaldon az izgalom legcsekélyebb jele sem látszott, nem volt különösebben megijedve, legfeljebb az zavarta – érthető módon –, hogy Baker a gyomrának szegezte a revolverét. A rendőr pedig beérte Truly válaszával, otthagyta Oswaldot az ebédlő kellős közepén, s tovább rohant a második emelet felé. Egy perccel később Oswaldot már az egyik első emeleti irodahelyiségben látták. Egy üdítő volt a kezében, nyilván a rendőrrel való találkozás után vette az ebédlőben lévő automatából.
Röviddel ezután háborítatlanul kilépett az ebédlőhöz képest legtávolabb lévő főkapun, noha az épület és környéke ekkor már hemzsegett a rendőröktől. Mig Oswald autóbuszon, taxival és gyalogszerrel a lakása felé tartott, a rendőrség kiadta a rádiókörözést a feltételezett gyilkos ellen. Személyleírását alkalmasint egy Howard Brennan nevű, negyvenöt éves csőszerelő adta meg. Brennan a tankönyv lerakattal átellenben, egy kőfal tetejéről figyelte a menetet, és állítása szerint látta, amint az ötödik emelet egyik ablakából egy férfi tüzelt az elnök kocsijára. Leírása szerint a gyilkos harminc év körüli, 175 cm magas lehetett, testsúlya körülbelül 77 kg.
A rendőr meggyilkolása
Oswald hazaért, felvett egy világos színű zakót, zsebre vágta a revolverét, majd újból elment. Még nem járt messze a lakásától, mikor egy rendőrségi járőrautó fékezett le mellette az utcán. Oswald megállt, majd odasétált az autóhoz, bedugta a fejét a jobboldali ablakon, és a legnagyobb lelkinyugalommal beszédbe elegyedett a benne ülő J.D. Tippit rendőrrel. Egy perccel később kihúzta a fejét az ablaknyílásból, és lassan hátrálni kezdett.
Ekkor Tippit rendőr kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt és megindult előre. Amikor a bal első sárhányóhoz ért, Oswald revolvert rántott, és négy golyót eresztett belé, majd rögtön kiürítette. Tippit azonnal meghalt. Erről a legközelebbi szemtanú, Domingo Benavides számolt be, aki egyébként évekkel később úgy nyilatkozott, nem ismerte fel Oswaldot az elkövetőben. Acquilla Clemons két elkövetőt látott, akik különböző irányba menekültek; egyiküket sem kérték fel azonosításra.
Oswald ezután megindult visszafelé az utcán, ugyanabba az irányba, amelyből jött. A tanúk szerint valami ilyesfélét motyogott: „szegény, hülye zsaru”, vagy „szegény, nyomorult zsaru”. Egyszer-kétszer megállt útközben, behúzódott valamelyik kapualjba, nehogy a cirkáló járőrautókból meglássák, aztán betért a Texas moziba. Mivel nem vett jegyet, gyanússá vált a személyzetnek. Ott tartóztatták le a rendőrök a Tippit-gyilkosság szemtanúitól kapott személyleírás alapján. A mozi munkatársa besétált a rendőrökkel, majd rámutatott Oswaldra. Amikor odaléptek hozzá, a férfi először fegyvert rántott. Nem sikerült elsütnie, ezért verekedni kezdett, és miután alulmaradt, akkor kezdett kiabálni, hogy nem tanúsít ellenállást.
Dél körül felvonultatták a kapitányságon, a sajtó munkatársai kérdezhetnek tőle, nem egész egy percen keresztül. Megkérdik, megölte-e az elnököt. Azt válaszolja, nem vádolták meg ezzel, ami azt illeti, most közlik vele először. Aztán amikor az egyik újságíró közli vele, hogy valójában megvádolták, tekintete a meglepettségről és a kiábrándultságról árulkodik.
A rendőrségi kihallgatások alkalmával Oswald mindvégig tagadta, hogy megölte volna akár az elnököt, akár Tippitet. Először csak a rendőr meggyilkolásával gyanúsították meg, néhány óra múlva azonban már az elnök elleni merénylet elkövetésével is. Hogy mi hangzott el a 12 órán át tartó kihallgatáson, arról nem maradt fenn okirati bizonyíték, ugyanis valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem készült jegyzőkönyv az amerikai történelem egyik legnagyobb jelentőségű kihallgatásáról, hovatovább ügyvéd sem volt jelen. Az itt elhangzottakból semmit nem tudtak volna felhasználni a bíróságon, mert a bíró nem tette volna lehetővé, hogy az esküdtek megismerjék Oswald vallomását.
Este 8 előtt öt perccel ismét lehetőség adódik kérdezni tőle: ekkor elhagyja a száját egy nagyon aggasztó mondat:
„I’m just a patsy!” (Csak egy balek vagyok)
A dráma, amely két nap óta lázban tartotta Dallast és az egész országot, november 24-én, vasárnap, a megdöbbent televíziónézők milliós táborának szeme láttára érte el csúcspontját. A színhely a dallasi rendőr főkapitányság épülete volt. Oswaldot épp az alagsorban várakozó gépkocsihoz vezették, hogy átszállítsák a megyei börtönbe, mikor az újságírók és rendőrök gyűrűjéből egy zömök férfi tört ki és hasba lőtte a megbilincselt Oswaldot.
Oswaldnak esélye sem volt: a lövedék súlyos roncsolást végzett, nem lehetett megmenteni. A merénylő merénylője Jack Ruby volt, a Carousel Club nevű dallasi sztriptíz bártulajdonos, jó néhány helybéli rendőr ismerőse. Ruby demokrata volt, elég rosszul élte meg az elnök halálát, az indulatait pedig csak fokozta, hogy vele ellentétben a dallasi bártulajdonosok nem fejezték ki a szolidaritásukat azzal, hogy bezárták a bárjukat a merénylet napján. Mint később elmondta, Mrs. Kennedyt akarta megkímélni attól, hogy Oswald tárgyalásán tanúskodjék; ezt később a testvére cáfolta azzal, hogy szerinte ha Jack Ruby így akart volna eljárni, nem hasba lövi. Az érteni vágyó amerikai társadalom számára mindent tönkretett.
Több, mint kétezer könyv készült a témában, és megannyi értelmezés született arra, hogy mi a merénylet háttere. Egy elmélet szerint az elnök meg sem halt, hanem csak eljátszotta a halálát, hogy kivonulhasson a közéletből és eltűnhessen. Valaki a maffiára gyanakodik, míg más a szovjetekre, Castro-párti kubaiakra, a legdominánsabb összeesküvés-elméletek viszont a CIA-t teszik felelőssé.
Egy biztos: a Kennedy-merénylet nélkül egy teljesen más világot élnénk. Nem biztos, hogy jobbat, de merőben mást: Kennedynek eltérő volt a reálpolitikája a vietnámi háborút illetően, a hideghárorút illetően, de nem lett volna Watergate-botrány és sok egyéb más sem.
Források:
Szürke Zóna Podcast: A Kennedy-merénylet 1. rész
Sylvan Fox: A Kennedy-gyilkosság rejtelmei