Hogy egy zsurnalisztának szabad-e hazudnia, orgánuma válogatja. Egyes lapoknál már az sem tolerált, ha a megfogalmazás miatt nem védhető az állítás, míg máshol egyenesen munkautasítás a nyilvánvalóan félrevezető tartalom futószallagon történő kitermelése. Ahogy itthon, úgy nyilván a tengerentúlon is vannak ilyenek is, olyanok is, ám az olyan szerkesztőségnél, mint a The New Republic, mely a 16 ezer nyomtatott sajtótermék közül az egyetlen volt, amit az elnöki különgépen olvashatnak a kabinet tagjai, nem is kérdés, hogy akár egyetlen kummantás is a szerző karrierjébe kerülhet. Rosszabb esetben a magazin is leírhatja magát. A washingtoni Newseum sajtótörténeti múzeum szégyenfalán jelenleg öt név olvasható. Ők azok, akik visszaéltek szerkesztőségük és közösségük bizalmával. Az ötök egyike Stephen Glass, akihez a modern történelem egyik legjelentősebb médiabotránya köthető. A szépreményű, ifjú újságíró életpályája alig két nap leforgása alatt pecsételődött meg, közben pedig kiderült, a megúszás érdekében bármit hajlandó lett volna kockára tenni. Még a magazint is.
Glass viszonylag fiatalon, huszonhárom évesen érdemelt ki egy elég megbecsült pozíciót a TNR-nél. Az itthon annyira nem népszerű, ún. creative nonfiction műfajban írta elképesztő történeteit. A szereplőket tehetséggel tudta megformázni. Egyik alanya, a személyszállítás nemesebb évtizedét képviselő Edward Murdock például egy idősödő, fekete taxisofőr volt, akinek adagolóból lehet venni a névjegykártyáját, tweed zakót és kalapot visel, uramnak szólítja a férfi utasokat, madame-nak pedig a nőket. Visszafogottan kommunikál, de ha azt látja, utasai elfoglaltak, csöndben marad. A róla szóló cikk megírásával épp a lap tulajdonosa bízta meg Stephent. Marty Peretz szeretett volna látni egy sztorit a washingtoni taxisok változó demográfiájáról, ahogy az olyan sofőrök helyét, mint Murdock, átveszik az ázsiai bevándorlók. Glass országos népszerűségét a Taxis and the Meaning of Work című munkája hozta meg. Idővel olyan nagyobb nevű lapok is bejelentkeztek érte, mint a George, a Harpers, a Slate vagy a Rolling Stone. Elismertségét fenn kívánta tartani, ezért elhatározta, energikusabb formában fog írni. Ekkor kezdett kitalált információkat is felhasználni. Az volt a benyomása, hogy ha az adott karakter egy adott mondatot mondana, tökéletes lenne a publikációja, ezért engedett a kísértésnek és odakanyarintott egy-egy sort. Az idézetek azonban nem voltak igaziak, aztán már a karakterek sem.
Csakhamar meggyőződött róla, hogy gyakorlatilag bármit írhat, nem viseltetnek kritikával a történeteivel szemben. Imádta, hogy munkatársainak tetszenek a cikkei. “Hogyan jutsz te ilyen helyekre?” – kérdezték tőle a pitch meetingeken. Olyan volt, mintha valamilyen adottsága lenne. Az, hogy ezek kitalált sztorik, nekik is csak utólag esett le. Chuck Lane (akkori munkatársa, későbbi főnöke) úgy magyarázta a kételkedés hiányát, hogy az írott szónak van egy sajátos misztikája, amitől kevésbé lesz gyanakvó az, aki olvassa.
Egyfajta műhelytitokká vált, hogy Stephen hazugságokkal higította fel az írásai ténytartalmát. Aztán elkezdett moralizálni, illetve autoritás-ellenes publikációkat is leadott, ami szimpatikus volt az akkori vezetőjének. Michael Kelly tűzbe tette a kezét a beosztottakért. Híres volt arról, hogyha valaki megkérdőjelezte a szerzők szavahihetőségét, akkor arra válaszul ádáz leveleket írt, kikérve magának a vádakat, egyben elvárta a bocsánatkérést. Egy alkalommal Glass is rászorult Kelly támogatására. Az 1997-es CPAC-ről szóló tudósítását megbotránkoztató felütéssel nyitotta: az Omni Shoreham Hotel negyedik emeletén egy kétágyas hotelszobában nyolc fiatalember ül egymással szemben. Mind 20-21 évesek, kigombolt inget és meglazított nyakkendőt viselnek. A minibár ajtaja nyitva, a szőnyegen üres italos üvegek hevernek. Egy joint az óramutató járásával ellentétes irányban halad. “Én mondom! Én mondom, nem tudjuk, hova tartunk” – közli Jason, egy barna hajú, szeplős srác Iowából, két szívás között. “Nincs küldetésünk. Nincs irányunk! Mi konzervatívok… olyanok vagyunk, mint akinek hugyoznia kell a sivatagban, de nem talál fát.” Az elázott és beszívott tanácskozás végül egy kocsmában összeszedett nő megalázásában futott ki. Az lett ugyanis az este fénypontja, hogy egyikük felhívja a hotelszobába a gyanútlan áldozatot, hogy a társaság hátramaradt tagjai “Bálnaészlelés!” felkiáltással ugorjanak elő búvóhelyükről. A Spring Breakdown című publikáció minden vágyott információt megadott, különösen a demokrata olvasóknak, akik pontosan ilyennek akarták látni a konzervatív fiatalokat. A CPAC szervezője fel is kereste Kellyt azzal, hogy a cikk hamis állításokat közölt, ugyanis a konferenciának helyt adó hotelben nincs minibár. Glass ekkor elismerte, hogy tévedett. “Biztos az italos üvegek tévesztettek meg.” Felajánlotta a felmondását, de Kelly nem tartott rá igényt. Különösen, hogy közben kiderült, az Omni Shoreham Hotelben van lehetőség hűtő bérlésére.
Az amerikai szerkesztőségeknél a forrásellenőrzés egy alapvető része a működésnek, gondolhatnánk, ami valamennyire igaz is. A TNR-nél “háromnapos kínzás tesztnek” titulálták azt a hosszú és fáradtságos folyamatot, ami elvezetett oda, hogy a cikk megjelenjen nyomtatásban. Csakhogy ez a rendszer a tévedések kiszűréséről szól, és nem a szándékos megtévesztés elleni védelemről. Ahogy később Chuck Lane is megfogalmazta, a fact checking nem “fraud checking.”
Részrehajló hozzáállásával Kelly kiérdemelte a laptulajdonos ellenszenvét is. Peretz úgy döntött, kirúgja a szerkesztőség felé túlságosan elfogult Kellyt, a helyét pedig felajánlja a harminchat éves, főként külföldről tudósító Chuck Lane-nek. A vezetőváltás Glass karrierje szempontjából is meghatározó jelentőséggel bírt. Talán Lane hozzáállását kívánta próbára tenni, vagy csak belefeledkezett önmaga nagyszerűségébe, de 1998 májusában megírta élete leghamisabb cikkét, amit hiteles tudósításnak próbált beállítani. A Hack Heaven egy tizenöt éves fiatal hacker, Ian Restil történetéről szól, aki egy iskolai könyvtár számítógépe segítségével feltörte a Jukt Micronics nevű informatikai nagyvállalat rendszerét. Annak honlapjára kitette az összes alkalmazott béradatait, pornográf tartalmakat, valamint mindegyik fotóhoz egy mondatot:
“Itt jár a Big Bad Bionic Boy.”
Miután hetek alatt sem tudták kideríteni, hogy sikerült Restilnek feltörni az oldalt, a mérnökök feladták. Ekkor döntött úgy a kaliforniai szoftvercég, hogy tárgyalni hívja a srácot. Elmentek az ifjú hacker lakhelyére, a Maryland állambeli Bethesdába. Közben Ian igazgatója azt javasolta a szülőknek, szerezzenek védőügyvédet, mert a gyerek nagy bajban van, de ő úgy gondolta, inkább ügynököt kellene szerezni. Igaza lett, ugyanis a Jukt vezetősége azért jött el hozzá, hogy munkát ajánljon neki. Ian tudta, hogy a cégnek jobban meg fogja érni alkalmazni őt, mintsem hogy mérnököket bízzon meg. Tudta, mivel ez a szcenárió már vagy egy tucat online ismerősével játszódott le. A Bill Gates kamaszodó verziójára emlékeztető Restil egy étteremben találkozott az öltönyösökkel. Anyjával és az ügynökével az oldalán sorolni kezdte a követeléseit: “Több pénzt akarok. Akarok egy Miátát. Disneylandbe akarok menni. Kérem az X-Men első számát, és egy életre szóló előfizetést a Playboyra, és a Penthouse-ra. Virítsd a lóvét! Virítsd a lóvét!” – ismételgette. A Jukt Micronics képviselője udvariasan reagált: “Elnézést uram, hogy közbevágok. El tudjuk intézni, hogy több pénzt kapjon, amiből megveheti a képregényt, illetve, miután mondjuk úgy, nagykorúvá válik, az autót és a pornográf magazint.”
Az ilyen megállapodások egyre gyakoribbak. Az ügynökök már online hirdetik a tiszteletdíjukat. A Computer Insider nevű, hackereknek szóló hírlevél szerint az ezt megelőző négy évben nagyjából 900 ilyen megélhetési hackert alkalmaztak olyan cégek, amiket korábban épp ezek a hackerek támadtak meg. Joe Hiert, a bukott baseball-ügynök ezek közül 300-at képviselt. Úgy került kapcsolatba ezzel a szcénával, hogy három éve a fia egyik barátja, Ty Harris tanácsot kért tőle, miután betört egy biztonsági céghez. A vállalat végül sok egyéb juttatás mellett 1 millió dollárt ajánlott a srácnak.
A vádelemést nagyon megnehezítik ezek a megállapodások, ahol a sértett fél gyakorlatilag védelmi pénzt fizet. Jim Ghort, a tizennyolc állam rendőrségének együttműködésében megvalósult projekt, az Államközi Online Nyomozási Központ igazgatója úgy nyilatkozott: “Azért nem lehet a hackereket elkapni, mert a sértettek nem hajlandóak előlépni.” Nevadában még a rádióban is megfuttattak egy hirdetést, ami úgy szólt:
“Megbízna egy bolti tolvajt, hogy figyelje a kasszát? Kérjük, ne állapodjon meg a hackerekkel!”
A cikk azzal a jelenettel zárul, ahogy Restil fellép Hackerek Nemzeti Gyülekezetének konferenciáján. Százan csődültek össze a kedvéért, hátbaveregetik és pacsiznak vele. A tizenöt éves fiú ugyanis aláírta a 81 ezer dolláros ösztöndíjról, illetve ritka képregények gyűjteményéről szóló szerződést. A közönség tapsolt. Aztán Ian felállt egy székre, meghajolt, majd bejelentette, hogy meghackelt egy másik céget, átmenetileg befagyaztva a bankszámlájukat. “Most pedig virítani fogják a lóvét!” – mondta, majd ringatni kezdte a csípőjét. “Egy Miatát akarok! Disney Worldbe akarok menni…”
A Hack Heaven érdekes és meghökkentő írásnak bizonyult, azonban valamennyi benne szereplő tényinformáció hamis volt. Erre a Forbes Digital Tool munkatársa, Adam Penenberg döbbent rá. Vezetője számonkérte rajta, miért nem az ő lapjuk írt erről, amikor a tech-világ épp az ő profilukhoz tartozik. “Ha bármi valós lenne abból, ami Glass cikkében szerepel, tudnék róla” – gondolta. Felismeréseit maga is elmesélte egy egyetemi előadáson.
A Forbes.com elődje akkoriban (a többi hírsite-hoz hasonlóan) másodlagos platformnak számított. Nem vették komolyan a digitális médiát, ez azonban az üggyel megváltozott. Bár sosincs könnyű helyzetben az, akinek egy tény valótlanságát kell bizonyítania, Penenberg ellenőrizte a cikkben szereplő információkat. Így jött rá, hogy a Jukt Micronics nem található az interneten, és nem szerepel semmilyen állami nyilvántartásban, még a kaliforniai adózók törzskönyvében sem. Az állam önkormányzata nem adott ki működési engedélyt ilyen nevű cégnek. Penenberg felhívta az összes hacker ismerősét, és egyikük sem hallott arról a találkozóról, sem a Big Bad Bionic Boy nevű hackerről. Kiderült, hogy Ian Restil nevű ember nincs anyakönyvezve. Joe Hiert volt állítólag az ügynöke, aki korábban a kosárlabda-tehetségek képviseletével dolgozott, de az NBA-ben nem regisztráltak ilyen nevű embert. Még a megkérdezett hackerek sem hallottak róla, ahogy a Hackere Nemzeti Gyülekezetéről sem. A Forbes azokat a tisztviselőket is ellenőrizte, akiket a Hack Heaven cikk meghivatkozott, de nyomuk sem volt. Bár a cikk kitér arra, hogy huszonegy állam a Uniform Computer Security Act elfogadását tervezi, ami kriminalizálná a mentelmi megállapodásokat, és büntetéssel terhelné a hackerekkel kiegyező cégeket, a valóság az, hogy nem létezik ilyen jogszabály tervezet, sem a Computer Insider nevű hírlevél, ami állítóolag tájékoztatást adott róla. Ideje volt felkeresni a The New Republicot.
Penenberg cselhez folyamodott: azzal hívta fel Chuck Lane-t, hogy szeretne továbbmenni a Hack Heavenben bemutatott szálon, de néhány információ nem stimmel, ezért kéri a lap segítségét. A zavarok tisztázása végett Lane behívta magához Glasst, akinek az első kérdése az volt: “Mit csináltam?” Az ilyen és ehhez hasonló megszólalások részéről gyakoriak voltak. Ekkor adott egy telefonszámot George Simshez, a Jukt Micronics vezetőjéhez, de csak hangposta válaszolt. Lane átadta a számot Penenbergnek, aki azonnal felismerte, hogy az a Szilikonvölgy körzethívószámával kezdődik. Egy kollégáját megkérte, hogy ketten egyidejűleg hívják fel a számot. Többszöri próbálkozás után kiderült, hogy mindig csak az egyik hívás megy hangpostára, a másik ilyenkor mindig foglaltat jelzett. “Egy ekkora nagyvállalat, aki zsebből kifizeti egy sportkocsi és minden más árát egy 15 éves gyereknek, mindössze egyetlen telefonvonalat biztosít?” Bármikor felhívták a számot, az mindig hangpostára kapcsolt. Glass végül adott egy számot Jim Ghorthoz, az Államközi Online Nyomozási Központ igazgatójához, aki állítólag nevadai illetőségű. Ennek ellenére a szám nem nevadai körzetszámmal kezdődött. Glass szabadkozott, próbált valahogy kibújni a szorult helyzetből. Penenberg is tapasztalta a vonal túlvégén fokozódó feszültséget, amikor Chuck Lane ingerülten azt mondta: “Steve! Add nekik oda a számot!”
Sims végül visszahívta Lane-t. Az esti órákban közölte, hogy a publikáció miatt nem áll módjában szóba állni a lappal. Glass másnap a Jukt Micronics weboldalával fogadta vezetőjét, amin egy közlemény szerepelt a Hack Heaven cikkel kapcsolatban.
“Restil nem töltött fel pornográf tartalmakat az oldalukra, hanem a belső rendszerükben publikált, amit azonnal eltávolítottunk. Cégünk egyébként sem tart fenn olyan felületet, ami nyilvános és elérhető a felhasználók számára.”
Lane lediktálta az URL-t a Forbesnak, így ők is rá tudtak keresni. Ekkor derült ki, hogy a Jukt weboldala rendkívül kezdetleges, ráadásul csak az AOL nevű internetszolgáltató felhasználói férhettek hozzá, ami egy érthetetlen korlátozás egy informatikai nagyvállalat esetén. Lane reménykedett benne, hogy Glass igazat mond, ám amikor elkezdte ellenőrizni a sztorit, számára is sántítottak az egymás után feltárt zavarok. Szerveztek egy konferenciabeszélgetést a Forbesal. Ekkor Glass kijelentette: egyre inkább azt érzi, hogy őt megvezették. Mivel tudható volt, hogy a Forbes mindenről be fog számolni, ami nincs maradéktalanul átfedésben a valósággal, Lane úgy döntött, meg kell előzniük őket. Látni akarta azokat a helyszíneket, ahol a tizenöt éves Ian Restil sikertörténete lezajlott. “Most haragszol rám?” – kérdezte Glass, akinek ez volt a szavajárása. Autóba szálltak és elmentek a Hyatt Regency Hotelbe, aminek az éttermében zajlott az a bizonyos üzleti megállapodás. Glass megmutatta az asztalt, ahol ültek, majd elkísérte szerkesztőjét abba konferenciaterembe, ahol megrendezésre került a hacker-találkozó. Elmondása szerint több százan vettek rajta részt, ehhez képest a helyszín alig lett volna elég húsz-harminc főnek. Az adottságai sem voltak alkalmasak arra, hogy egy konferencia helyszíne legyen. Ráadásul a rendezvény Glass szerint egy vasárnap valósult meg, de helyszín olyankor zárva van. Amikor ez kiderült, Glass azt mondta Lane-nek: “Annyit tudok, hogy beengedtek ide!” Glass méltatlankodott, hogy nem tetszik neki, ahogy Lane viselkedik. Úgy vélte, a vezetőjének inkább támogatnia kellene őt. Ezek voltak ugyanis a referenciái a Kelly vezetése alatti időszakból: hogy egy szerkesztő messzemenőkig kiáll az embereiért.
Hazafelé Glass vezetett. Annyira figyelmetlen volt, hogy majdnem karamboloztak. Félreálltak, Glass pedig elmondta, hogy nagy volt rajta a nyomás a határidők miatt, de beszélt a forrásokkal, és annyira pontos és megbízható leírást kapott tőlük, hogy úgy vélte, nem származhat probléma belőle, ha úgy írja meg a cikket, mintha ő is ott lett volna.
“Ha azt szeretnéd, mondjam ki, hogy csak kitaláltam, megteszem.”
Lane ilyenkor már átlátott a szitán. Tudta, hogy Glass őt is bele akarja keverni, hogy később azt mondhassa, az elvártaknak megfelelően nyilatkozott. Ezért azt mondta: “Csak azt akarom, hogy elmondd az igazságot!” Dilemmájáról Lane is beszámolt egy interjúban.
Hatalmas volt rajta is a nyomás, hiszen nem volt olyan szimpatikus vezető, mint Kelly. Glasshoz viszont a többi szerző lojalitással viseltetett. Újságírói körökben gyakori az arrogáns tuskó viselkedés, Stephen viszont kedves és figyelmes volt. Sikerei is inspirálólag hatottak a környezetére. Meg volt tehát a veszélye, hogy többen felállnak, ha retorzió éri Glasst. Egy ilyen területen viszont nem lehet együtt dolgozni azzal, aki hiteltelenül tudósít, hovatovább átveri a vezetőjét, csak hogy mentse az irháját.
Először a felfüggesztése került kilátásba. Glass elkezdte terjeszteni, hogy Lane csak bosszút akar rajta állni, amiért hű maradt Michael Kellyhez. Ekkor olyasmit tett, amit később a legnagyobb bűnének vélt: elment korábbi vezetője, Kelly házához, és ott a támogatásáért könyörgött.
Egy indifferens beszélgetés során derült ki Lane számára, hogy Glass testvére Palo Altoban él. Ekkor döbbent rá, hogy miről van szó: Glass a testvérét kérte meg, hogy hamisítson hangpostát, majd hívja fel Lane-t, magát a Jukt vezetőjének kiadva. Amikor ez leesett neki, hétvége volt. Beviharzott a szerkesztőségbe, ahova ilyenkor be kellett jelentkezni. Látta a portán elhelyezett jelenléti íven, hogy Glass már bent van. A gépe előtt ült, látszólag a saját hazudozásainak nyomait akarta eltüntetni. Lane felszólította, hogy lépjen el a géptől, hagyjon hátra mindent, adja le a belépőkártyáját és távozzon. A fiatalember eleget tett a felszólításnak.
Miközben Lane átnyálazta Glass azon írásait, amelyek gyanúsak lehettek az átverés szempontjából, Glass mintegy 15 perc elteltével visszajött. Ekkor beismerte, hogy a Palo Altoban élő bátyját kérte meg, hogy személyesítse meg George Simst. A tettét azzal magyarázta, hogy bár számtalanszor beszélt már vele, az igazi Simst lehetetlen elérni, és időt akart nyerni. Lane megértette, hogy Glass soha nem lesz vele teljesen őszinte. Megkérte, hogy vigye ki őt a reptérre, de ezzel is csak az utolsó szalmaszálba kapaszkodott; meg akarta győzni Lane-t, akinek nem maradt más választása. Kirúgta Glasst. Az ezt követő időszakban átolvasták a kompromittálódott szerző valamennyi írását, és arra jutottak, az általa írt 41 nagyobb terjedelmű írásból 27 részben vagy egészében fiktív volt
Kiderült, hogy Stephen Glass nem csak hamis tényekkel és nem létező forrásokkal dolgozott, de feljegyzéseket, fejléces levélsablont, faxokat és telefonszámokat is hamisított. Egyes kreálmányai esetén tekintettel volt a tudatos gépelési hibákra is. Munkáiba szándékosan épített be helytelen tartalmi elemeket, hogy azok megakadjanak a tényellenőrzőkön és így az legyen a benyomás róla, hogy kisebb jelentőségű hibákat vét, de a hitelesség szándékával végzi a munkáját. Ez azért is volt meglepő, mert Stephen, mint sokan mások, fact checkerként kezdte a pályát, és kíméletlen tényellenőrző hírében állt. Úgy tűnik, ez is a megtévesztés része volt: épp róla nem gondolták, hogy tényeket koholna.
Mivel nincs még egy olyan iparág, amelynek a résztvevői olyannyira reflektálnának egymás működésére, mint a sajtó, a The New Republic nehéz helyzetben volt. A többi lap biztos beleállt volna, ahol beleálltak Michael Finkle, a New York Times szerzőjének hamisításába is. Jobb esetben az érintett lapok meg tudják előzni a botrányt egy szerkesztői megjegyzéssel, amiben elismerik, hogy téves információk jelenhettek meg egy adott cikkben, köszönhetően a szerzőnek, akit azóta elbocsátottak. A lap bocsánatkérést jelentetett meg, és persze végül a Forbes cikke is kiment. Ezután évekig nem hallottak Glassról. Öt évig járt terápiára, hogy feldolgozza a traumát. Gyakorlatilag ő lett a hiteltelen újságírás szimbóluma. Mivel lebukása idején a munkatársai vállán bőgött az őt ért igazságtalanság miatt, annyira szégyellte magát, hogy később ha meglátta az utcán egy ismerősét, elfutott. Lediplomázott a jogi egyetemen, de ügyvédként nem tudott elhelyezkedni. A kamara nem fogadta el a jelentkezését, mert annyira megingott a megbízhatósága. Az is közrejátszott, hogy feléjük sem volt tiszta, amit kommunikált az előéletéről (több cikket sorolt fel a publikációi között, mint amennyit ténylegesen neki lehetett tulajdonítani). Felsőbb fórumokon sem ment keresztül a felvételi kérelme, holott a rendszer még elítélteket sem korlátoz ilyen mértékben. Stephen Glass ellen semmilyen elmarasztaló határozat nem született.
“Nem hibáztatom az embereket, amiért még ma, húsz évvel újságírói karrierem vége után is gyanúsan méregetik valamennyi lépésem. Én mindenesetre igyekszem őket meggyőzni az őszinteségemről.”
Ezt mondta Glass egy 2016-os előadásában, amit az újságíróetika tárgyában tartott meg a Duke Egyetemen. Végül egy tapasztalt ügyvéd, Paul Zuckermann vette magához, mert fiatal korában alkoholista volt, és tudta, milyen hazugságban élni és lassan, de biztosan elveszíteni a kontrollt. Jelenleg csak háttérmunkát folytat: a baleseti-kártérítési ügyekben építi fel a sértettek történetét, felkészítve őket a tárgyalásra. A szégyenteljes üggyel terhelt előéletét azonnal felfedi előttük, ez pedig segíti a bizalom kiépülését. Ennek köszönhetően az ügyfél azt is elmondja, amit egyébként szégyellne. “Ez nem manipuláció. Ez gondoskodás. Nem coacholom az ügyfeleket. Segítek nekik felfedezni a történetüket.”
2014-ben adott egy interjút Hanna Rosinnak, amit a TNR a lap fennállásának 100. évfordulója alkalmából hozott le egy átfogó beszámoló részeként, több koholt jegyzetet eredeti formájában bemutatva. Annak idején öccseként szerette Stephent. Ilyenkor viszont már annyira eltávolodtak egymástól, hogy volt munkatársa azzal a kérdéssel nyitott, van-e gyereke, miközben a wikipediája szerint három van.
“Csak azt akartam, hogy izgatottak legyetek a jelenlétemben.”
Ezzel magyarázta akkori hozzáállását. Minél több határt hágott át, annál extrémebb lett és annál inkább vesztette el a gyeplőt. Mint a 60 Minutesnek adott interjújából kiderült, megnézte a róla szóló, Shattered Glass (A hazugsággyáros) című filmet. Hiába játszotta őt egy olyan feltörekvő színész, mint Hayden Christensen, nagyon nehezen ülte végig, elvégre a saját horror történetéről szól. Szerinte valami kimaradt belőle, ami talán a legtöbb hazudozót jellemzi: a lebukás pillanatáig borzasztóan szorongott. Nem szórakoztatta a hazugsággyártás. Kívülről persze úgy tűnhetett, de valójában szenvedett tőle. Nem bírt leállni, hiába mondogatta magának, hogy abba kell hagynod. A rossz döntéseit a neveltetéséhez vezette vissza: szüleinek nagyon rossz volt a hozzáállása az ösztönzéshez. Volt, hogy kikérdezték tőlük a tananyagot; aki a legtöbb rossz választ adta, ahhoz édesanyja hideg közönnyel viszonyult, a másikat pedig elöntötte a szeretetével. Végül Stephen bizonyult a gyengébb képességű, visszahúzódó gyereknek, szemben testvérével, aki hozzá képest sokra vitte, még úgy is, hogy Stephen egy országos napilap megbecsült tagja volt és jól keresett. Később elismerte hogy ez a nyomás nem volt olyan mértékű, mint amilyennek ő a magáévá tette.
Azóta írt egy kulcsregényt The Fabulist címmel, melyben tulajdonképpen a saját történetét meséli el. A róla szóló film viszont nem ez alapján készült, mert az a Vanity Fair azonos című cikkét dolgozza fel.
Stephen Glass nem csak azért nyerte el méltó helyét a hazudozó újságírók panteonjában, mert igaztalant állított. Azért is, mert lebukott. Újabb és újabb hazugságokkal próbálta menteni a bőrét és nem számolt azzal, hogy nem csak a saját hírnevét teszi kockára, hanem a lapét is. Azt hitte, átírhatja a szakmáját, újraértelmezve a kreatív újságírás kereteit, és ezekkel a megoldásokkal örökre beépítheti magát a sztárújságírók közegébe, mert sosem bukhat le. Tévedett és ez a tévedése megsemmisítette őt, mint Bakács Tibort a szalámi lopás.
Források:
Elgépelt bizalom, Magyar Nemzet, Győr Ágnes, 2016.12.03. (Arcanum adatbázis)
A Con Artists Stephen Glassról szóló podcastje: első és második rész
The New Republic: Taxis and the Meaning of Work
The New Republic: Spring Breakdown
Borítókép: Ian Allen, The New Republic: Hello, My Name Is Stephen Glass, and I’m Sorry