„Igazi amerikánum bizony a primitív csodavárókat magával ragadó, rock-muzsikával és harsogó prédikációkkal bűvészkedő férfi, aki kommünbe csábítja híveit, melyben önmegtartóztatást követel, míg önmaga a falu egyetlen és tisztelt bikája. És igazi amerikánum a kultikus szekta talán még rakétákat is begyűjtő gigantikus arzenálja” – fogalmazott a Szabadság hetilap, alig két héttel azután, hogy lezajlott az Egyesült Államok legtragikusabb kimenetelű belügyi akciója, melynek utolsó napján 75 ember, köztük 25 gyermek égett bent egy hatalmas erődítményben.
1993. február 28-án az ATF (Alkohol-, dohány-, és lőfegyverügyi iroda) nagy erőkkel vonult ki a Mount Carmel Center nevű helyre, mely a Branch Davidian szekta központja volt. Letartóztatási-, illetve házkutatási parancsot jöttek teljesíteni. A vád: támadó lőfegyverek és destruktív eszközök jogtalan birtoklása. Dennis Green bíró végzése alapján száz ember három helikopter kíséretében érkezett letartóztatni Vernon Howellt, azaz más néven David Koresht, a szekta vezetőjét. Azt gondolták, az egész művelet nem lesz több húsz percnél. Csakhogy hiába remélték, hogy a meglepetés ereje a segítségükre lesz, az ATF sajtósa előzetesen felhívta a helyi televíziót, hogy a tudtukra adja: esedékes lesz ezen a napon a rajtaütés. Ennek köszönhetően a riporterek már fél órával korábban kint voltak a helyszínen, minthogy az ATF megérkezett volna.
De kik azok a dávidisták?
A szekta a Hetednapi Adventista Egyházból vált ki, majd 1935-ben Victor Houteff vezetésével telepedett le a Texas állambeli Waco közelében. Abban hittek, hogy a világvége belátható időn belül, Krisztus második eljövetelével bekövetkezik. 1959-ben Houteff özvegye, Florence Houteff az azonnali (egész pontosan azon év április 22. napján esedékes) világvégét várva a Waco melletti birtokra rendelte a szekta minden tagját, akik sebtében épített épületekben, sátrakban, buszokban húzták meg magukat, ám amikor a beharangozott ítéletnap nem jött el, a felekezet bizonytalanságba sodródott. A következő vezető, Ben Roden 1978-as halálát követően felesége, Louise vette át az irányítást, aki 1986-ig töltötte be ezt a pozíciót.
A vezetésért főleg az 1980-as években folyt a harc Louise fia, George és David Koresh között, amit az utóbbi nyert meg, mivel George 87-ben elmegyógyintézetbe került. David a felvett vezetéknevét II. Kurus perzsa királytól eredeztette, és mint kiderül, a fiatalember alkalmas a vezetői szerepre. Annyira kimerítően ismerte a bibliát, hogy egyes részeket akár fejből is tudott idézni, ezzel pedig valósággal megbabonázta a híveit.
1989-ben egy Marc Breault nevű tag azt állította, ő maga is egy próféta, hatalomátvételi kísérlete viszont kudarcba fulladt, így el kellett hagynia a gyülekezetet. Az első támadások tőle érkeztek, és ő nevesítette először, hogy Mount Carmelben gyermekbántalmazás zajlik.
Habár Koresh elrendelte, hogy a nők és a férfiak különüljenek el, így még férjek és feleségek között sem lehetett szexuális kapcsolat, magára nézve ezt nem tartotta követendő példának, hovatovább a csoport összes nőjét a „lelki” feleségének tekintette. Voltak azonban „testi” feleségei is, akiket már tíz éves korukban kiválasztott. Ezekkel a lányokkal valamikor tíz és tizennégy éves koruk között volt szexuális kapcsolata. 1993. februárjában Koreshnak már körülbelül tíz „testi” felesége volt, de pontos számuk ismeretlen.
Mivel a hitviláguk centrumát a végítélet alkotta, lőfegyvereket készleteztek, mert úgy hitték, a szövetségi kormánnyal, mint a bibliai Babilonnan vívott, mindent elsöprő harc formájában fog az Armageddon lezajlani. Az ATF ugyanakkor tudatosan keresett egy ügyet, aminek a profi, szakszerű kezelésével jó pontokat szerezhetett a közvélemény szemében, tekintettel arra, hogy nem sokkal korábban a Ruby Ridge-ben lezajlott patthelyzet egy hatalmas PR krízis volt a szövetségi hatóságok számára. Koresh-t bármikor elkaphatták volna, hiszen többször kiment a városba, de az ATF-nek ez nem felelt meg. Nekik erődemonstrációra volt szükségük, és mivel a dávidisták átalakított AK47-eseket is tároltak, ráadásul egy csomó fegyver után nem fizették meg az adót, az Államkincstár felhatalmazást adott az akcióra.
Lövöldözés tört ki
Máig tisztázatlan, ki kezdeményezte, de valamilyen okból a két ellenérdekű fél tüzet nyitott egymásra. Nyilvánvaló, hogy az ATF ügynökök be akartak hatolni az épületbe, aminek a bent lévők ellenálltak, így az Iroda kénytelen volt viszonozni a tüzet. Azonban az egyik ügynök, aki többed magával egy létrán ment fel a tetőre, egy felvétel tanúsága (és egy The Big Lie című, szélsőjobbosok között keringő dokumentumfilm) szerint véletlenül lábon lőtte magát, amikor a kibiztosított fegyveréért nyúlt (az alábbi videóben ez elvileg 00:05-nél látható). Sokan úgy vélik, ez robbantotta ki a lövöldözést, mert a ATF azt hitte, rájuk lőnek.
A hatóság oldaláról négyen életüket vesztették, további tizenhat megsebesült. A létesítményben is többen meghaltak, de a civil áldozatok pontos száma nem ismerhető (a legtöbb forrás 5-6 főt saccol). Koresh is megsebesült a csípője környékén, illetve a bal csuklóján.
Délelőtt 10 és 11 óra között Dan Hartnett, az ATF igazgatóhelyettese felvette a kapcsolatot Douglas Gow-val, a Szövetségi Nyomozó Iroda igazgatóhelyettesével, és a túsztárgyalók segítségét kérte. Megállapodtak, hogy az FBI haladéktalanul ügynököket küld Wacoba. A munka oroszlánrésze innentől kezdve az ún. „negotiator-okra” hárult. Az akció vezetőjeként az FBI Jeffrey Jamart jelölte ki.
Mivel Ruby Ridge miatt szigorítottak a bevetés szabályain, az FBI-nál kizárólag akkor volt engedélyezett tüzet nyitni, ha egy ügynök vagy bármilyen személy élete vagy testi épsége közvetlen veszélyben volt. Ennek megfelelően nyomozó iroda munkatársai egyszer sem sütötték el a fegyverüket, de február 28-a után a hatóság részéről tulajdonképpen senki, sem helyi, sem állami, sem szövetségi oldalról nem lőtt.
A tárgyalások megkezdődnek
A túsztárgyalók 215 órán át kommunikáltak Koresh-el, Steve Schneiderrel (aki Koresh egyik hadnagya volt), illetve számos egyéb szektataggal, hol telefonon, hol szemtől szemben. Schneider 459 alkalommal, összességében 96 órán keresztül beszélt a hatósággal. Koresh-sel 117 alkalommal zajlott beszélgetés, összesen 60 órán keresztül, melynek java részét a vallási kérdésekről folyt eszmecsere tette ki.
Koresh hozzáállása végig prédikálás-szerű volt: tudatosan és célratörően értelmezte a Bibliát a vonal túlvégén türelmesen hallgató FBI-osoknak, akik arra számítottak, így fogják elnyerni a bizalmát, illetve elérni, hogy feladják magukat. A tárgyalás többször fenyegetéssé fajult, és egész végig a hamis ígérgetés jellemezte. A beszélgetések tartalma lényegében úgy foglalható össze, hogy a dávidisták ígérgették, hogy előbb vagy utóbb kijönnek, de nem voltak hajlandók pontosan megjelölni, hogy mikor. Azt mondták: amikor Isten erre utasítja Davidet.
Koresh monológjai rendkívül zavarosak voltak, különösen azok, amit a Bibliával összefüggésben adott elő. A Szürke Zóna Podcast rekonstruálta a csapongó, egyoldalú diskurzus egyik részletét, amely jól mutatja, hogy a tekintélyesnek vélt szektavezér sokszor össze-vissza beszélt:
A túsztárgyalók végig nyugodtak maradtak, miközben Koresh prédikációit kellett hallgatniuk. Többször megdicsérték, hogy mennyit tud a Szentírásról, és már csak azért is ösztönözték a megadásra, hogy mindezt a világ tudtára adhassa. Koresh jelét adta abbéli számításainak, hogy az evilági törvények alapján fogják megítélni a cselekedeteit. Egy alkalommal viccelődött is a túsztárgyalóknak, hogy kivégzésekor majd az olcsóbb mérget fecskendezzék belé.
Mindjárt az elején beleegyeztek, hogy Koresh szavait közvetítik a rádióban, hovatovább többször is újra leadják, cserébe azért, hogy kiengedjen pár gyereket. Ez azonban csakhamar a visszájára fordult: a túsztárgyalóknak az volt a félelme, hogy mivel bárkinek lehetett közvetlen telefonos kapcsolata a szektával, a CNN interjút készít majd Koresh-el, ami hátrányosan befolyásolhatta volna a tárgyalások menetet. Egy alkalommal egy operátor bele is szólt a beszélgetésbe, hogy kapcsolhatja-e a The Current Affair című műsor szerkesztőit. Felkérték ezért a CNN-t, hogy ne biztosítson platformot a szekta vezérnek, amibe ők beleegyeztek.
Az FBI legkardinálisabb félelme mégis az volt, hogy a szekta tömeges öngyilkosságot hajt végre: ezzel kapcsolatban szakértők véleményét kérték, illetőleg korábbi dávidistákat is meginterjúvoltak, de a tőlük kapott információk következetlenek voltak és sok esetben ellentmondásosak is. A tárgyalások során többször rákérdeztek a bentieknél, hogy tervezik-e megölni magukat, amire határozott tagadással feleltek. Koresh és a többiek konzisztensek voltak a tekintetben, hogy nincs kilátásban az öngyilkosságuk. Hovatovább azt mondták, hogyha Koresh üzenete eljut az egész országhoz, akkor mindannyian kijönnek.
A megadás határán
Ez persze csak köntörfalazásnak bizonyult. Mount Carmel számukra a világvége kezdete volt, és az ostrom tulajdonképpen az Armageddon közelségét jelezte. Az FBI-osok ezt nem tudhatták, ezért felkészültek arra, hogy a CBN nevű rádióállomáson, egy keresztény műsorban közvetítsék a Koresh által kiadott, egy órás, vágatlan tartalmat, illetőleg, hogy fogadni tudják a kiengedett gyermekeket.
Már március 2-án arra készültek, hogy a patthelyzetnek még aznap vége lesz. Az FBI még egy hordágyat is bejuttatott, hogy legyen min kihozni Koresh-t. Az ilyen helyzetek ezt megelőzően maximum 8 órán át tartottak. Csakhogy Koresh – azután, hogy mindenki elköszönt tőle odabent – elkezdett prédikálni, ami délután ötig is elhúzódott.
Amikor a túsztárgyalók rákérdeztek, hogy mi lesz a megadással, Steve Schneider tájékoztatta őket:
„Koresh-hez az Isten szólt és azt közölte, várjanak.”
Jóval később, egy megmenekült dávidista tanúvallomása alapján derült ki, hogy eszük ágában sem volt március 2-án kijönni, az viszont tervben volt, hogy néhányan kikísérik a hordágyra fektetett szekta vezért, majd valamilyen módon felrobbantják magukat, míg azok, akik bent maradnak, a fegyvereikkel követnek el öngyilkosságot. Ennek ellenére március 23-ig 35 dávidista hagyta el a létesítményt.
A távozó kiskorúak közül sokan Koresh biológiai gyerekei voltak, de többekről önként, kvázi nevelőszülőként gondoskodott. A felnőtteket illetően Koresh a gyengéktől vagy bajkeverőktől szabadult meg; célja ezzel az volt a célja, hogy megerősítse a sorait.
Pszichológiai hadviselés
A tárgyalások menetét, így a gyerekek szabadon engedésére való törekvést az akasztotta meg, amikor a bentiek rájöttek, hogy minden kapcsolatuk megszakadt a külvilággal. A telefonvonalon egyedül a túsztárgyalókat érhették el. Mivel egyre biztosabbá vált, hogy békés úton a kormányszervek nem számíthatnak arra, hogy a dávidisták elhagyják Mount Carmelt, az ügynökök megelégelték a vallásos hablatyolást, és radikálisabb eszközökhöz folyamodtak.
Március 14-étől válogatott módszerekkel próbáltak hatni a bentiek biztonságérzetére, mely eleinte kimerült abban, hogy a páncélozott járműveikkel időnként szűkebbre vették az elkerített területet. Aztán kikötötték az áramot (melyet végül helyrehoztak), reflektorokkal világították be az erődítményt, majd nagyteljesítményű hangszórón üvöltették megállás nélkül a These boots are made for walking című slágert. Végül tibeti kántálás és lemészárolt nyulak sikolya is felkerült a playlistre.
A hangtechnikán néha a korábbi, Koresshel folytatott telefonbeszélgetéseket is lejátszották, illetve felolvasták azokat a leveleket, amelyeket a hatóság Koreshnek küldött; arra az esetre, ha mindaz, amiben Koresh és az FBI megállapodott, a bentiek számára nem lett volna ismert.
Végszükség
Március 22-ére az FBI már odáig is eljutott, hogy nagyvonalú ajánlatot tegyenek: ha másnap délig elhagyja mindenki a létesítményt, akkor Koresh a börtönben korlátlanul tarthatja majd a kapcsolatot a híveivel, illetőleg országosan is sugározni fogják az általa kiadott tartalmakat. Ez azonban nem hozta meg a kívánt hatást: Koresh megüzente Schneiderrel, hogy köszönik, nem élnek az ajánlattal.
Hét héttel a patthelyzet kirobbanása után Janet Reno, a legfőbb ügyész engedélyezte az FBI-nak az úgynevezett nem életveszélyes eszközök alkalmazását, mely annyit takart, az ügynökség történetében először könnygázt fognak bevetni. Az ezzel kapcsolatos döntést számos releváns faktor szempontjából hozta meg: a patthelyzet aggasztóan elhúzódott; a biztonsági zóna, amelyet a hatóságok felhúztak a Mount Carmel Center körül, hosszútávon fenntarthatatlan volt. A létesítményen belül a higiénia is feltételezhetően drasztikus romlásnak indult. A legfőbb döntő körülmény mégis az volt, hogy a dávidisták részéről kilátásban sem volt a megadás; idő után már elzárkóztak attól is, hogy erre a közeljövőben sort kerítsenek. Rengeteg élelmet és ivóvizet halmoztak fel, így hónapokon keresztül lettek volna képesek elszigeteltségben maradni.
A döntést természetesen számos egyéb lehetőség számbavétele előzte meg, az egyetlen járható útnak mégis azt tűnt, hogy 48 órán keresztül időszakosan engednek be könnygázt az épületen nyitott réseken át. Ezt követően visszavonultak volna, majd megvárják, hogy szépen sorban elhagyják az épületet. Jól mutatja az ötlet megfontoltságát, hogy amikor felmerült a könnygáz bevetésének a lehetősége, még további harminc napig nem került sor a megvalósításra.
Armageddon
Miután napokkal korábban figyelmeztették a dávidistákat a könnygáz esedékes alkalmazására, április 19-én hajnal hatkor egy CEV (combat engineering vehicle) egy tömlőn keresztül elkezdte befecskendezni a könnygázt.
A szektások továbbra sem özönlöttek ki, de 12:07-kor az épület három ponton lángolni kezdett. A gyújtogatással foglalkozó független szakértők később arra jutottak, hogy ezeket a dávidisták gyújtották. A hőkamerás felvételeken is látszott, hogy nem a katonai jármű a tűz epicentruma. Az FBI megfigyelői is láttak egy személyt, aki éppen meggyújtja az épületet. Több túlélő is ennek megfelelően számolt be a tűzről, hovatovább a falba telepített lehallgatókészülék rögzítette, amint olyan mondatok hangzanak el:
„Pablo, szétlocsoltad már?”
Rögzítették a „ne locsold ki mind, talán szükségünk lesz rá később” mondatot, illetve azt is: „az üzemanyagnak mindenhová jutnia kell.”
12:25-kor az épülethez legközelebb állomásozó FBI-osok rendszerszerűnek tűnő lövések hangját hallották. Lehet, hogy a rengeteg lőszer sült el a hő hatéséra, de mivel a megtalált áldozatok közül tizenhéttel lövés végzett, valószínűbb, hogy a dávidisták – a bizonygatás ellenére – tömeges öngyilkosságba kezdtek.
Néhányan a teljes pusztulás előtt elhagyták az épületet. Egy nő kirohant a lángnyelvek elől, de amikor meglátta az ATF ügynökét, félelmében visszarohant. Végül egész Mount Carmel a tűz martalékává lett, a 75 ember, köztük 25 gyermek életét követelve.
1999-ben újabb vizsgálatot rendeltek el, melynek célja az volt, hogy kiderüljön, az FBI eltitkolt-e valamit az eszkalációban való szerepét illetően. Ezzel egyidejűleg az is megkérdőjeleződött, hogy ki okozta a tüzet. Ugyanis az FBI-nál a hivatalos magyarázattal ellentétes bizonyítékokra bukkantat. Janet Reno nem várta meg, míg a bűnügyi nyomozó hatóság kiszolgáltatja azokat: egy másik rendészeti szerv ügynökeivel foglaltatta le az iratokat és hangszalagokat. Ezekben szerepeltek utalások arra, hogy pár órával a végzetes tűz fellobbanása előtt az FBI katonai eredetű gyúlékony könnygáztartályokat lőtt be a telepre. Ezzel szemben mindmáig kitart az a felfogás, hogy a tüzet Koresh rendelte el.
A Mount Carmel elleni támadás sokak számára szolgált bizonyítékul, hogy a kormánynak túlhatalma van, és csorbítani akarja a korlátlan, szabad fegyverviselés és -birtoklás alkotmányos jogát, mely vitában most is lehetetlen igazságot tenni. Egyvalamit azonban bebizonyított a tragédia: egy szektavezér semmit sem ér a nyája nélkül, ezért hívőit előbb fogja lemészárolni, mint sem hogy szabadon engedje.
A Szürke Zóna Podcast a fegyvertartás-párti vallási fanatikusokról szóló sorozata részeként, önálló epizódban dolgozta fel Waco ostromát:
Források:
Szabadság hetilap, 103. évfolyam 18. szám (Arcanum adatbázis)
Report to the Deputy Attornes General on the events at Waco, Texas
Waco: The Big Lie (1993 Documentary)
Index: Amikor Amerika páncélosokat küldött saját polgárai ellen
A borítókép forrása: KWTX