1995. április 19-én, egy teljesen átlagos reggelen valaki leparkolt egy bérelt Ryder teherautóval az Alfred P. Murrah szövetségi épület előtt Oklahoma City belvárosában. Ez az irodakomplexum 550 embernek volt a munkahelye. Több kormányzati szervnek is telephelyéül szolgált, így volt itt irodája az ATF-nek, a titkos szolgálatnak, de naponta több száz állampolgár érkezett ide hétköznapi ügyeket intézni.
A jármű belsejében hatalmas, több mint 2 tonna TNT-nek megfelelő bomba volt, amelyet mezőgazdasági műtrágyák, gázolaj és egyéb vegyszerek halálos keverékéből készítettek. Az elkövető kiszállt, bezárta az ajtót, és gyalog elindult. Nem sokkal azután, hogy az épület kinyitott, illetve megindult az ügyfelek fogadása, pontosan 9 óra 2 perckor a bomba felrobbant.
A lökéshullám hatalmas volt. Több mint 300 épületben okozott kárt, a robbanás 80 kilométerről is hallható volt. „Sajnos a terrorista az épület sebezhető pontját találta meg, valószínűleg véletlenül, de az sem lehetetlen, hogy értett az építészethez” – fogalmazott a Déli Hírlap 1995. júniusában.
Miután a szél tovább fújta a füstöt, láthatóvá vált, hogy a másfél tonnás bomba valósággal kettészakította az épület. Először felfelé lökte az alacsonyabb szinteket, aztán a negyedik és ötödik szint ráomlott a harmadikra, ami nem tudta megtartani a rá nehezedő terhet. Az ablakok belváros szerte szilánkokra törtek, és ráestek a járókelőkre. A legtöbben így sérültek meg.
A kilenc emeletes épület egyharmada mintegy 7 másodperc alatt leomlott.
A korabeli magyar sajtó a következőképp tudósított a tragédiáról: a járdákon vérző sebesültek feküdtek, azokon a járókelőkön pedig, akiket nem terített le a detonáció, páni félelem lett úrrá. Az épület márvány- és beton homlokzatának leomlott darabjai valóságos barikádokat képeztek az irodaházat határoló utcákban. A környéket autóroncsok borították. Sárgásvörös lángnyelvek és gomolygó fekete füstfelhők törtek az égre. Sokkos állapotba került, vérző hivatalnokok támolyogtak kifelé, s bolyongtak zavaros tekintettel a környéken. S amit az első percekben még nem láthattak a szemtanúk, ám – behatolva az épületbe – hamarosan a szemük elé tárult:
Emberi testrészek szóródtak szanaszét a kilencemeletes irodaházban.
Az egyik helyi riporter lefestése szerint Oklahoma Centruma pillanatok alatt olyanná vált, mint amilyen képet Szarajevó vagy Bejrút mutathatott a polgárháború csúcspontján. A túlélők, akik a romok alatt rekedtek, nem úgy festették le a Murrah épületet, mint a filmekben: nem sikított fel kitörő gőz a leszakadó csövekből. Nem sejtette baljós nyikorgás, hogy további omlásra lehet számítani. Nem nyikorogtak az épület kábeleken csüngő darabjai, nem csattant fel az áram a kettészakadt elektromos kábelekből. Épp ellenkezőleg!
A romok alatt síri csönd volt
A mentő brigád azonnal a helyszínre sietett. Nagy vörös pacákat láttak a plafonon és a padlón, ezek mindegyike egy-egy áldozatot jelölt, akiket összepréseltek a leomló épület darabjai. Az egyik túlélő, azután hogy öt emeletet zuhant és csapdába esett a romok alatt, azzal próbálta nyugtatni magát, hogy egy másik áldozat kezét szorította; mint kiderült, abból az áldozatból csak a kéz maradt meg, de ez ott és akkor nem számított neki. A helyszínen fegyverek is hevertek mindenfelé, köszönhetően az ATF bűnjelkamrájának, ami az épületben működött. Mivel pénztárak is voltak az egyes irodákban, rengeteg bankjegyet vitt a szél mindenfelé. A katasztrófavédelem és a tűzoltóság munkatársai mentés közben elkezdték a zsebükbe tömködni az összeszedett címleteket, mígnem a parancsnok emlékeztette őket, hogy életet menteni jöttek.
Clinton elnök is megszólalt. Egy sajtótájékoztatón kijelentette: “Senki ne kételkedjen abban, hogy megtaláljuk azokat, akik ezt elkövették. Gyorsan, határozottan és szigorúan szolgáltatunk igazságot. Ezek az emberek gyilkosok, és úgy is bánunk velük.”
Az elnök ördögi és gyáva tettnek nevezte a gondosan kitervelt merényletet.
Mivel két év alatt immáron másodszor használtak bérelt kisteherautót a robbantáshoz, sokan közel-keleti radikálisokra gyanakodtak. Számos szakértő utalt rá: lehetséges, hogy az oklahomai robbantás válasz volt arra, hogy két hónappal korábban Pakisztánban elkapták a New York-i robbantás állítólagos értelmi szerzőjét.
A másik lehetőség, ami szinte azonnal világossá vált sokak számára, hogy a robbanás napján volt két éve annak, hogy Wacóban, Texas államban, úgy 450 kilométernyire délre Oklahoma Citytől rendőri alakulatok megrohamozták a Branch Davidian vallási szektát. “Akárki is tette, könnyű célpontot választott. A terroristák mindig olyan célpontot választanak, ahol könnyű sikerre számíthatnak” – nyilatkozta Ira Lipman, az USA egyik legnagyobb biztonsági szolgálatának elnöke a Népszabadság tudósítása szerint.
A tragédia olyan városban történt, amelyet nemcsak azért szoktak „Amerika szívében lévő városnak” emlegetni, mert a középnyugati szövetségi állam, Oklahoma nincs nagyon távol az USA földrajzi közepétől – a főváros, Oklahoma City pedig nagyjából az állam közepén fekszik –, hanem mert éppen olyan város, amelyre különösen büszkék az USA polgárai. Alapjában megőrizte az amerikai kisváros otthonos hangulatát. A belváros egy-egy forgalmasabb pontjától eltekintve Oklahoma Cityben mindig békés és áttekinthető kisvárosban érezte magát a polgár, holott a városnak 1990-ben 444 719 lakosa volt – fogalmazott a Szabad Föld 1995. május 9-én.
Utóhatás
A terrorakció utáni órákban még mindig csak találgatások voltak, ki követhette el a cselekményt. A tanácstalan, éppen csak munkába kezdő nyomozók köréből olyan feltételezések hangzottak el, hogy a szörnyűség iszlám fundamentalistáknak, esetleg araboknak volt felróható. Hamar kiderült azonban, hogy ennek a feltételezésnek nincs semmi alapja, a nyomozásnak semmilyen bizonyítéka nem volt iszlám kapcsolatra.
A merényletet követő időszakban egyre több szál vezetett különböző szélsőjobboldali csoportok, szélsőséges félkatonai szervezetek és azok tagjai felé. Kiderült, hogy Mark Koemke, egy „Michigani Milícia” nevű fegyveres jobboldali szervezet vezetője, szinte egy időben a robbantással, részletes faxüzenetet küldött Steve Stockmann texasi képviselőnek. Ebben pontosan vázolta a merénylet elkövetésének menetét. Koemke és családja a fax továbbítása után eltűnt Michigan államból, Stockmann képviselő pedig azt mondta: azonnal utasította irodáját, küldjék át a faxot az FBI-nak.
Másnap, április 20-án továbbra is kitartóan zajlott a mentés. Még mindig csak 36 áldozatról tudtak, ami sajnos messze volt még a teljes számtól. A halottak többségét az összeomlott épület romjai alól emelték ki, hárman a kórházban haltak bele sérüléseikbe. A középnyugat-amerikai nagyváros kórházaiban több mint négyszáz sebesültet ápoltak.
Alig másfél órával a merénylet után letartóztattak egy Timothy McVeigh nevű férfit gyorshajtásért. Amikor Charles Hanger állami járőr átvizsgálta a rendszám nélküli, 1977-es Mercury Marquis típusú járművet, talált egy fegyvert, amiről a sofőr nem tájékoztatta a rendőrt.
Azért is gyanússá vált, mert egy “Sic semper tirannis” feliratú pólóban volt, ami állítólag a Lincolnt meggyilkoló John Wilkes Booth szájából hangzott el, és annyit tesz: “Mindig így járjanak a zsarnokok!” (a legenda szerint a mondat Brutustól származik, aki így búcsúszott Cézártól, amikor hátba döfte). A pólóján továbbá szerepelt a következő, Thomas Jeffersontól származó idézet is:
“A szabadság fáját időről időre, hazafiak és zsarnokok vérével kell öntözni.”
Mivel McVeigh-nek nem volt priusza, ráadásul életében először tartóztatták le, a járőrnek fogalma se volt, hogy kit tesz be bilincsben a hátsó ülésre. Amikor átvizsgálták a járművét, akkor derült ki, hogy McVeigh az igazoltatáskor megpróbálhatott elrejteni egy névjegykártyát, aminek a hátuljára az volt írva: “TNT at 5 dollar a stick. Need more.” Csak 24 órával később kapcsolták össze ügyét az oklahomai robbantással. Amikor megtalálták a teherautó egyik darabját, az alvázszámot megvizsgalva kiderült a hatóságok számára, hogy azt Kansasben egy Eliot’s Body Shop nevű helyről bérelte egy Robert Kling nevű ember. Ez McVeigh egyik álneve volt. Az ott dolgozók elmondása alapján két fantom képet készítettek a bérlőkről, amelyek közül az egyik egyértelműen McVeight ábrázolta, a másik viszont mindmáig John Doe 2 néven ismert.
Házról házra jártak Kansas Junction City nevű kerületében. Kérdezgették a lakosokat, hogy felismerik-e a képen látható személyeket, míg nem egy Lea McGown nevű nő, aki a Dreamland nevű motelban dolgozott, felismerte McVeight. A 25. számú szobában szállt meg április 14-e és 17-e között. Megnézték a Motel nyilvántartást, és ott McVeigh saját neve szerepelt. Lakcímeként egy Michigani címet adott meg, ami a Nichols testvérek farmja volt.
Amikor ez kiderült, McVeigh meghallgatása már esedékes volt a kényszerintézkedés elrendelése tárgyában. Ha minden simán ment volna, még azelőtt ítélik meg az óvadék ellenében történő szabadlábra bocsátását, hogy a bíróság tudomására jutott volna, hogy érintett lehet robbantásban. Mivel azonban a bírónak dolga akadt, a tárgyalást elhalasztották, ezért McVeigh letartóztatásban maradt.
Ki volt Timothy McVeigh?
Mint kiderült, az elkövető, ez a huszonéves, katonamúlttal rendelkező, amerikai férfi nem volt egy terrorista-alkat. Mindössze egyetlen oka volt a cselekményre: bevette ugyanazt a szeparatista, szövetségi kormányzat elleni bullshitet, mint amit a Ruby Ridge-incidenst elszenvedő Randy Weaver is.
Amikor kibukott az egyetemről, a Burger Kingben dolgozott. Igazán mély kapcsolatot a nagyapjával alakított ki, aki megtanította lőni; innen származott a fegyverek iránti vonzalma, illetve így került kapcsolatba a Turner Diaries című, Andrew MacDonald által (William Pierce álnéven) írt, fiktív faji háborúról szóló könyvvel, melyben egy fegyverviselés párti férfi azzal reagál a kormány jogcsorbító intézkedésére, hogy felrobbant egy szövetségi épületet. A szceniárió sok szempontból volt átfedésben a valósággal: aktuálisan McVeigh a Brady Act nevű jogszabályra tekinthetett úgy, mint ami csorbítja a fegyvertartás jogát, például azzal, hogy szigorú átvilágítási procedúrát szabott meg.
McVeigh katonának kiváló volt. A kiképzésen jól teljesített, nagyszerű lövésznek bizonyult. Kivezényelték az Öbölháborúba, ahol az egész sivatagi vihar hadművelet mind a 100 órája nem követelt annyi halálos áldozatot amerikai oldalról, mint ahány ember később a McVeigh általi merénylet okán életét vesztette.
A harctéren szerzett érdemeiért kitüntették. Volt egy nagyon sikeres találata, amiért bronz csillagban részesítették, valamint a Zöldsapkások soraiba is ajánlották, de mivel nem volt felkészülve a rigorózus értékelő programra, visszamondta a lehetőséget. Nem sokkal később a seregtől is leszerelt. Államról államra járt, különböző gun show-kat látogatott, és fegyverek adásvételével foglalkozott. Ekkor már kialakult a szövetségi kormány iránt érzett ellenszenve. Sok időt töltött a katonatársaival, Terry Nicholssal és Michael Fortierrel. Mindhárman úgy vélték, a kormány ki akarja csavarni a fegyvert a kezükből. McVeigh nem csak Waco ostrománál volt jelen, hogy kormányellenes röpiratokat osztogasson, de ezeken a fegyverexpókon is olyan pamfeletet nyomott az emberek kezébe, amelyen a Ruby Ridge-incidens mesterlövészének, Lon Horiuchinak a neve és címe volt olvasható (ő volt az, aki leadta a Randy Weaver feleségét meggyilkoló lövést, illetve a wacoi ostrom idején is kivezényelték). Ezek a tragédiák nagyon sokáig voltak hivatkozási pontjai a fehér szeparatistáknak.
A nyomozás
A gyanúsított megtagadott minden együttműködést a hatóságokkal, akik közben kivonultak a Nichols testvérpár farmjára. Ott detonátorokat, műanyag tartályokat és robbanószerkezet előállításához szükséges felszereléseket találtak. Terry Nichols házában volt a „Michigani Milícia” egyik fegyver- és robbanóanyag-raktára is. A bizonyítékokat azon a meghallgatáson hozták nyilvánosságra, amelyet az Oklahoma City melletti El Reno börtönben rendeztek a vádlott ügyében. Terry Nichols ellen előző nap emeltek vádat az oklahomai terrormerénylettel kapcsolatban. Ugyanazzal vádolták, mint McVeigh-t: állami tulajdonú ingatlan robbantás útján történő megrongálásával és lerombolásával. Az ügyész a nyilvánosság tudtára adta, hogy mindkettőjükre a halálbüntetés kiszabását fogják kezdeményezni.
Mint kiderült, a testvérek közül csak Terry Nicholsnak volt köze a cselekményhez, a bátyjának nem. Egy hónappal a merényletet követően, egy hétfői napon a bíróság úgy döntött, feltétel nélkül szabadonbocsátja James Nicholst, akit azzal gyanúsítottak, hogy köze volt a robbantásos merénylethez. A bíróság határozata értelmében a negyvenegy esztendős farmert barátja és szomszédja, egy michigani farmer őrizetére bízták. Jamest egyhónapig tartották vizsgálati fogságban. Azzal vádolták, hogy öccsével és McVeigh-jel 1992 óta kisebb robbanó szerkezeteket építettek, tároltak és robbantottak fel Nichols farmján. Ezeknek a robbantásnak azonban nem volt közvetlen közük az oklahomai merénylethez.
Egy harmadik érintett, Michael Frontier, bevallotta, hogy részleteiben ismerte ugyan a merénylet végrehajtására szőtt tervet, de ő maga nem vett részt az akcióban. Az arizonai fiatalember már egy ideje az FBI érdeklődésének középpontjában állt, jóllehet, nem volt ellene terhelő bizonyíték. Tanúvallomása azonban rendkívül értékesnek bizonyult a Timothy McVeigh és Terry Nichols elleni vád alátámasztásában. Fortier a rendőröknek elmondta, hogy a merénylet előtt néhány nappal gépkocsival elvitte Timothy McVeigh-t Oklahoma Citybe, ahol az megszemlélte a robbantás célpontját. A vádlott az úton egyértelmű célzást tett rá, hogy fel akarja robbantani az épületet. Tervének végrehajtásához segítséget kért a barátjától is, aki azonban – állítása szerint – visszautasította az összeesküvésben való részvételt.
Vádemelés
McVeigh és Nichols ellen 1995. augusztus 10-én 11 rendbeli vádat emeltek robbanóanyagok és tömegpusztító fegyverek jogellenes használata, valamint elsőfokú gyilkosság miatt. Terry Nichols bevallotta, hogy a robbantás előtt három nappal McVeigh-vel együtt Oklahoma Cityben voltak, április tizennyolcadikán, a merénylet előtti napon pedig a kansasi Junction Cityben találkoztak. A gyanúsított házában a pokolgéphez szükséges anyagokon és felszereléseken kívül megtalálták azokat a számlákat is, amely mintegy két mázsa ammóniumnitrát (műtrágya) megvásárlásáról tanúskodnak. A számlákon azonosítani tudták Timothy McVeigh ujjlenyomatait.
A május 19-i amerikai lapjelentések szerint Timothy McVeigh a börtönben elismerte, hogy ő követte el a merényletet. A The New York Times két rab beszámolójára hivatkozva azt írta, a vádlott közölte velük: tettét a szövetségi kormánnyal szemben érzett mélységes gyűlöletéből fakadóan hajtotta végre, és azért szemelte ki az Oklahoma City-i épületet, mert számos szövetségi hatóságnak volt ott irodája. McVeigh ezzel részben Waco ostromát bosszulta meg, de leginkább a szövetségi kormány iránt érzett gyűlölete vitte rá a döntésre. Az American Terrorist című könyv szerzői a több mint 75 órányi interjún során McVeigh egyértelműen beismerte a gyilkosságot.
Elmondta, hogy sok áldozatot akart. Éjszaka is felrobbanthatta volna az épületet, amivel az áldozatok számát minimálisra csökkentette volna, de neki nem ez volt az érdeke, hanem hogy minél többen haljanak meg. Azért választotta a Murrah épületet, mert a helyszínen kiváló szögben voltak felállíthatók a kamerák a média tudósítása alkalmával. Utóbb úgy nyilatkozott, szerette volna, hogy elkapják, mert így szélesebb körben tudja hangoztatni a nézeteit. Az ő felfogásában a cselekménye nem bűncselekmény volt, hanem egy küldetés.
Tudta, hogy sok áldozatának nem volt köze az általa mélységesen antagonizált szövetségi kormányhoz, de saját bevallása szerint úgy tekintett az épületben lévő ártatlanokra, mint az épülő Halálcsillagban dolgozó személyzetre. Így gondolt arra a 69 emberre is, akik csak ügyintézés céljából voltak aznap az épületben. Ő ezeket az áldozatokat járulékos kárnak minősítette.
Később se mutatta a megbánás jeleit, viszont a gyerekekkel összefüggésben elismerte hogy nekik tényleg nem kellett volna ártani. Annak ellenére állította ezt, hogy az elkövetéskor is pontosan tisztába volt vele, hogy egy gyermekmegőrző működik az épületben (konkrétan az alatt parkolt le a furgonnal). Nemcsak kívülről láthatta az ablakra ragasztott rajzokat, de az elkövetést megelőzően többször járt az épületben és kérdezősködött.
Az általános vélemény szerint a merénylet mindenekelőtt azt az amerikai vélekedést söpörte el, hogy az USA tulajdonképpen védett a terrorizmustól. Clinton elnök teljes támogatásáról biztosította azt a terroristaellenes törvényjavaslatot, amelyet a kormány a kongresszus elé akart terjeszteni. Az elnök kiegészítő javaslattal élt: adjanak külön pénzt az FBI-nak állandó terrorelhárító központ létesítésére, aminek joga lenne titkosszolgálati eszközöket is felhasználni a terrorizmus elleni küzdelemben.
McVeigh-t 1997. június 2-án bűnösnek találták mind a 11 vádpontban. 1997. augusztus 14-én, az ítélethirdetést követően halálra ítélték. 1997. december 23-án Nicholst nyolc rendbeli akaratlan emberölésért és egy rendbeli összeesküvésért ítélték el. Ő életfogytiglant kapott. McVeigh és Nichols is fellebbezett az ítélet ellen, de az Egyesült Államok tizedik körzeti fellebbviteli bírósága helybenhagyta az ítéleteket.
McVeigh kivégzését 2001. május 16-ára tűzték ki, ami végül június 11-én be is következett. Nem intézett megjegyzéseket a jelenlévők felé, nem szólt egy szót sem. Viszont átadott egy kézzel írt jegyzetet, amin egy részlet szerepelt az Invictus című William Ernest Henley versből:
„Magam vagyok sorsom ura: lelkem hajóján kapitány.”
(Kálnoky László fordítása)
Ezután egy tűt szúrtak a jobb lábába és befecskendezték a halálos mérget. Halálakor 33 éves volt, épp mint David Koresh, a dávidisták vezetője.
A Murrah épületet végül irányított robbantással tették a földel egyenlővé (jóval kevesebb robbanóanyagra volt szükség, mint amivel a merényletet elkövették). Később kiderült: a sikeres terrorakció elkerülhető lett volna. Az épület tartóoszlopai ugyanis vasbetonnal voltak megerősítve. Ha acél elemeket használtak volna a vasbeton helyett, más lett volna a tragédia kimenetele: a beruházás költségének kevesebb mint 1%-át, mintegy 18 000 dollárral többet kellett volna költeni a kivitelezésre, és akkor nem omlik össze az épület.
A Szürke Zóna Podcast a fegyvertartás-párti fanatikusokról szóló sorozata részeként, önálló epizódban dolgozta fel a merényletet:
Források:
Szarajevói állapotok Oklahomában, Népszabadság, 1995. április 21. (Arcanum adatbázis)
Oklahomai terrorakció, Szabad Föld, 1995. május 9. (Arcanum adatbázis)
Oklahomából jött a robbantás világcsúcstartója, Déli Hírlap, 1995. július 7. (Arcanum adatbázis)
A borítókép forrása: https://memorialmuseum.com/museum/about-us/